Palotás György recenziója Tóth Sándor Attila új könyvéről

december 23rd, 2013 § 0 comments

recenzió

Tóth Sán­dor At­ti­la, La­tin hu­manit­as, neo­la­tin po­é­zis I/1: A je­zsu­i­ta rend 18. szá­za­di köl­tői, Sze­ged, Gradus ad Par­nassum, 2010.

Tóth Sán­dor At­ti­la ku­ta­tá­si te­rü­le­te a 16–18. szá­za­di Ma­gyar­or­szág iro­da­lom­tör­té­ne­te, kü­lö­nös te­kin­tet­tel an­nak a la­ti­ni­tás­sal kap­cso­la­tos vo­nat­ko­zá­sa­i­ra. A 18. szá­zad vé­gé­nek klasszi­ci­zá­ló iro­dal­mi fo­lya­ma­ta­it ku­tat­va szü­let­tek meg a la­tin hu­manit­ashoz köt­he­tő po­é­ti­ka­el­mé­let ál­ta­lá­nos ré­szé­vel, a ge­ne­ra­lis ins­ti­tu­tióval (A la­tin hu­manit­as po­é­ti­ká­ja I: Ins­ti­tu­ti­o­nes ge­ne­ra­les ar­tis po­e­ti­cae, Sze­ged, Gradus ad Par­nassum, 1998), majd az el­be­szé­lő és a lí­rai köl­té­szet mű­faj­el­mé­le­té­vel, a po­e­sis spe­ci­a­lis ar­tis po­e­ti­caevel (pl. A la­tin hu­manit­as po­é­ti­ká­ja II/1: Po­e­sis spe­ci­a­lis ar­tis po­e­ti­cae: po­e­sis nar­ra­ti­va et ly­ri­ca, Sze­ged, Gradus ad Par­nassum, 2000), to­váb­bá a drá­ma mű­faj­el­mé­le­té­vel (A la­tin hu­manit­as po­é­ti­ká­ja II/2: Po­e­sis spe­ci­a­lis ar­tis po­e­ti­cae: po­e­sis dra­ma­ti­ca, Baja, Eöt­vös Jó­zsef Fő­is­ko­lai Ki­adó, 2006) fog­lal­ko­zó kö­te­tei. Je­len köny­vé­nek tár­gya az igen gaz­dag 18. szá­zad végi, 19. szá­zad ele­ji la­tin nyel­vű lí­rai köl­té­szet. En­nek a köl­té­szet­nek a for­rá­sa a stu­dia hu­man­ita­tis ok­ta­tá­si rend­sze­ré­ben ke­re­sen­dő, ez in­do­kol­ja az is­ko­la­kul­tú­rá­ban nagy ha­gyo­mányt te­rem­tő je­zsu­i­ta rend író­i­nak és köl­tő­i­nek a vizs­gá­la­tát.

A kö­tet há­rom na­gyobb fe­je­zet­re, ezek pe­dig to­váb­bi al­fe­je­ze­tek­re osz­la­nak, ame­lyek el­ső­sor­ban a 18. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi neo­la­tin köl­té­szet­ről, azon be­lül leg­in­kább a je­zsu­i­ta rend szer­ző­i­ről és lí­rai mű­ve­i­ről szól­nak.

tsa1A mű első és hát­só bo­rí­tó­ján lát­ha­tó két áb­rá­zo­lás a je­zsu­i­ta rend egye­te­mes kul­túr­tör­té­net­ben be­töl­tött ki­emel­ke­dő sze­re­pét hi­va­tott jel­ké­pez­ni. A bo­rí­tón Az inka ki­rá­lyi csa­lád egye­sü­lé­se a Loyo­la és a Bor­gia ház­zal című kép, míg a hát­só bo­rí­tón Guil­ler­mo Za­pa­ta Loyo­lai Szent Ig­nác, a Jé­zus Tár­sa­sá­gá­nak ala­pí­tó­ja című met­sze­te lát­ha­tó.tsa2 A könyv a rö­vid elő­szó (7–9) után a pra­e­fa­tio cí­met vi­se­lő első na­gyobb gon­do­la­ti be­ve­ze­tő fe­je­zet­tel (11–27) kez­dő­dik, ami to­váb­bi öt al­fe­je­zet­re osz­lik. A ma­gyar­or­szá­gi la­ti­ni­tás tör­té­ne­té­nek utol­só nagy fel­lán­go­lá­sa, majd vissza­szo­ru­lá­sa és el­enyé­szé­se a 18–19. szá­zad­ra te­he­tő. Tar­nai An­dor sze­rint (La­tin nyel­vű egy­há­zi, je­zsu­i­ta iro­da­lom = A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1600-tól 1772-ig, fő­szerk. Ső­tér Ist­ván, Bu­da­pest, Aka­dé­mia, 1964, 418) „a la­tin szer­ze­te­si köl­té­szet je­len­tő­sé­ge egyes-egyedül fej­lő­dés­tör­té­ne­ti: a mű­vek nagy tö­me­ge, az ugyan­azon fo­gá­so­kat al­kal­ma­zó fel­dol­go­zá­si mód” azon­ban a ma­gyar nyel­vű köl­té­szet szá­mos mű­fa­já­ra és té­má­já­ra volt nagy ha­tás­sal. A szer­ze­te­si köl­té­szet je­len­tő­sé­gét Tóth Sán­dor At­ti­la töb­bek kö­zött a Róma-gondolatban gyö­ke­re­ző esz­mény, és az ah­hoz kap­cso­ló­dó mű­velt­ség­anyag és esz­me­i­ség át­élé­sé­ben véli fel­fe­dez­ni. En­nek a Róma-gondolatnak az alap­ja­it A hu­manit­as mű­velt­ség­esz­mé­nyé­nek ro­ma­ni­zált tu­da­ti hát­te­ré­ről című al­fe­je­zet­ben fej­ti ki. Ez a gon­do­lat Ho­ra­ti­us és Ver­gi­li­us köl­té­sze­te óta a vir­tuson és a pi­e­tason ala­pul, míg ezek­kel szem­ben Ci­ce­ro a hu­manit­ast tet­te meg az ön­meg­ha­tá­ro­zás mér­cé­jé­nek. Mind­eze­ket ter­mé­sze­te­sen a gö­rög eszme‑, filozófia- és gon­dol­ko­dás­tör­té­net örö­költ vi­szo­nyai kö­zött kell ér­tel­mez­ni. Az em­be­ri­es­ség alap­kö­ve­tel­mé­nye, az ál­ta­lá­nos kép­zés (paide­ia) is gö­rög ere­det­re te­kint vissza. A hu­manit­as esz­mé­nye a sa­já­tos gö­rög em­ber­esz­mény és a paide­ia ro­ma­ni­zá­ló­dá­sa kö­vet­kez­té­ben jött lét­re, amely vé­gül a ró­mai szto­á­ban együtt je­lent meg a vir­tussal és a pi­e­tasszal.

A kö­vet­ke­ző al­fe­je­zet­ben Tóth Sán­dor At­ti­la a la­ti­ni­tást (a la­tin kul­tú­rát) a ró­ma­i­vá (ka­to­li­kus­sá) váló ma­gyar­ság egye­sí­tő­je­ként ér­tel­me­zi. Né­hány ki­ra­ga­dott tör­té­nel­mi és iro­dal­mi pél­da – Ist­ván ki­rály In­tel­mei, Vi­téz Já­nos hu­manit­as fel­fo­gá­sa és a So­da­li­tas Lit­teraria Da­nu­bi­a­na – em­lí­té­sét kö­ve­tő­en ér­ke­zik el a kö­tet egyik fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz: a la­tin nyelv 18. szá­za­di ha­gyo­má­nyos ih­le­tő­je to­vább­ra is a kon­zer­va­tív ka­to­li­ciz­mus és az au­li­kus ál­lam­esz­me volt. Az ek­ko­ri la­tin köl­té­szet egy­részt el­ső­sor­ban a köz­ne­me­si nem­ze­ti tu­da­tot és sze­re­pet táp­lál­ta, más­részt a hungarus-eszmény él­te­té­sé­vel mű­ve­lő­jét a kö­zös Eu­ró­pa (Róma) pol­gá­rá­vá tet­te.

A szer­ző utal arra, hogy a min­den­ko­ri köl­té­szet szo­ro­san össze­függ a köl­tői ref­le­xi­vi­tás prob­lé­má­já­val. A 16–18. szá­za­di neo­la­tin köl­té­sze­tet vizs­gál­va egy­faj­ta ti­po­ló­gi­át ál­lít fel, el­ső­sor­ban an­tik min­tá­kat véve ala­pul. A ref­le­xív köl­tő mű­ve­i­ben (pin­da­ro­szi min­tá­ra) kör­nye­ze­té­nek szű­kebb mik­ro­vi­lá­gá­ra re­a­gál. A fej­let­tebb­nek te­kin­tett ön­ref­lex­ív ál­la­pot­ban (ho­ra­ti­u­si min­tá­ra) vi­szont maga a köl­tő és an­nak bel­ső vi­lá­ga áll a köl­té­szet kö­zép­pont­já­ban. A 18. szá­zad köl­té­sze­té­nek ba­rok­kos ide­ál­já­ra leg­in­kább a ref­le­xív tí­pu­sú po­li­hisz­tor köl­té­szet jel­lem­ző. A szer­ző ezen köl­té­szet mi­ben­lé­tét Goe­the nyo­mán az al­kal­mi­ság­ban ha­tá­roz­za meg. A re­ne­szánsz köl­té­szet fel­fo­gá­sá­val szem­ben a 18. szá­zad po­é­tá­já­nak már min­tát kí­nál­nak az új­ko­ri la­tin köl­té­szet mes­te­rei is. Ki­fe­je­zés­kész­le­tét pe­dig el­ső­sor­ban a ba­rokk is­ko­la rend­sze­ré­ben sa­já­tí­tot­ta el. Ha­son­ló­an a re­ne­szánsz­hoz ez a köl­té­szet is tár­gyi­as for­mát öl­tött. A szer­ző Ko­czisz­ky Évát kö­vet­ve idé­zi fel a vi­dai imi­tá­ci­ós el­kép­ze­lést: „az után­zás leg­mű­vé­szibb for­má­ja az olyan köl­csön­zés, amely az idé­zet­hez új kon­tex­tust, s ez­ál­tal új je­len­tést tár­sít”. A neo­la­tin vers ön­ma­gá­ban hor­doz­za az an­tik gon­dol­ko­dást és a hu­ma­nis­ta ha­gyo­mányt, va­la­mint egy­út­tal be­töl­ti a társas-közéleti funk­ci­ót is.

A kö­vet­ke­ző al­fe­je­zet­ben Tóth Sán­dor At­ti­la össze­fog­la­ló le­írá­sát adja a la­tin nyel­vű és a ma­gyar nyel­vű po­é­zis 18. szá­za­di kap­cso­la­tá­nak. A kor­szak köl­tő­i­nek nyel­vi vi­szo­nyu­lá­sa ket­tős: egy­részt a nem­ze­ti tu­da­tot kí­ván­ják erő­sí­te­ni az anya­nyel­vi köl­té­szet­tel, más­részt la­tin­sá­guk­kal a „Róma-gondolatban” fe­je­zik ki a hu­manit­as irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gü­ket.

A re­cen­ze­ált könyv egyik leg­na­gyobb ér­de­me az, hogy a kö­vet­ke­ző al­fe­je­zet­ben kí­sér­le­tet tesz a 18. szá­za­di neo­la­tin lí­rai köl­té­szet pe­ri­o­di­zá­ci­ó­já­ra. A szer­ző 1711. és az 1820-as évek kö­zött négy kor­sza­kot kü­lön­böz­tet meg. Az első sza­kasz III. Ká­roly ural­ko­dá­sá­nak ide­jé­re esik, és Ha­lápy Kons­tan­tin mű­kö­dé­sét öle­li fel (1711–1740). A má­so­dik sza­kasz Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sát és leg­in­kább Pa­ta­chich Ádám köl­té­sze­tét je­len­ti (1740–1780). A har­ma­dik sza­kasz Ka­zin­czy Fe­renc nyelv­újí­tá­si moz­gal­má­hoz kap­cso­ló­dik, ami­kor is a la­tin vers ki­szo­ru­lá­sa fi­gyel­he­tő meg a ha­zai köl­té­szet­ből (1780–1815). A ne­gye­dik sza­kasz vé­gül a nyelv­újí­tá­si harc le­zá­ru­lá­sát és fő­leg Jal­lo­sics Já­nos And­rás köl­té­sze­tét je­len­ti (1815/1820–1844). Köny­vé­ben Tóth Sán­dor At­ti­la el­ső­sor­ban a har­ma­dik sza­kaszt, va­la­mint a ke­vés­sé és rit­kán ku­ta­tott je­zsu­i­ta köl­tő­it kí­ván­ja rész­le­te­seb­ben fel­dol­goz­ni.

A je­zsu­i­ta szer­zők és köl­té­sze­tük meg­is­me­ré­sé­hez, meg­ér­té­sé­hez el­en­ged­he­tet­len­nek lát­szik a ta­nul­má­nya­ik so­rán őket ért ha­tá­sok és a je­zsu­i­ta ok­ta­tás jel­le­gé­nek is­mer­te­té­se. A szer­ző a má­so­dik fe­je­zet első ré­szé­ben (30–37) a je­zsu­i­ta is­ko­la­rend­szert és a po­é­ti­ka­ok­ta­tás 18. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tét is­mer­te­ti rö­vi­den. Érin­ti a je­zsu­i­ta rend meg­ala­pí­tá­sá­nak kö­rül­mé­nye­it, a rend hi­e­rar­chi­á­ját és szer­ve­ze­ti fel­épí­té­sét. Mun­ká­já­ban ki­tér a rend 18. szá­za­di bu­ká­sá­nak va­ló­szí­nű­sít­he­tő oka­i­ra is. Sze­rin­te a bu­kást a mo­nar­chi­kus ál­la­mok 18. szá­za­di meg­erő­sö­dé­se okoz­ta, ugyan­is azok ter­mé­sze­tes mó­don he­lyez­ked­tek szem­be a pá­pa­ság tö­rek­vé­se­i­vel és ha­tal­má­val, kül- és bel­po­li­ti­ká­juk­ban egy­aránt. Ezek sze­rint a ren­det kí­sé­rő el­len­szenv erő­sen po­li­ti­kai szí­ne­ze­tű volt.

A rend 18. szá­za­di tör­té­ne­tét a könyv sze­rint a rend fel­osz­la­tá­sá­nak éve (1773) két rész­re oszt­ja. Az 1773 előt­ti ak­tív sza­kaszt to­váb­bi két pe­ri­ó­dus­ra ta­gol­ja a szer­ző: a je­zsu­i­ta is­ko­la­kul­tú­ra vi­rág­zá­sá­ra (1711–1740), majd a je­zsu­i­ták fo­ko­za­tos vissza­szo­ru­lá­sá­nak idő­sza­ká­ra (1740–1773), amit – Ko­sáry nyo­mán – a vi­lá­gi és egy­há­zi nagybirtok-struktúra vál­to­zá­sá­val ma­gya­ráz. Az 1773 utá­ni passzív sza­kasz­ban a je­zsu­i­ták bár főbb ha­tal­mi po­zí­ci­ó­i­kat el­vesz­tet­ték, esz­mei be­fo­lyá­suk azon­ban to­vább­ra is meg­ma­radt. Az in­téz­mé­nyes nevelői-oktatói te­vé­keny­ség­ben szint­úgy meg­fi­gyel­he­tő vissza­szo­ru­lá­suk. Az 1777-ben, Pest­re át­he­lye­zett nagy­szom­ba­ti egye­tem ok­ta­tói kö­zött már nem ta­lá­lunk egyet­len je­zsu­i­ta ta­nárt sem. Ki­vá­ló kép­zett­sé­gük­nek kö­szön­he­tő­en ez­után egye­sek lel­ki­pász­to­ri te­vé­keny­sé­get foly­tat­tak, míg má­sok szá­má­ra, el­ső­sor­ban ma­gán­ta­ní­tó­ként, a fő­pa­pi ud­va­ro­kon ke­resz­tül nyílt le­he­tő­ség a tu­do­má­nyos élet­ben való ér­vé­nye­sü­lés­re. Így eb­ben a passzív sza­kasz­ban, bár nyil­ván­va­ló­vá vált a po­li­ti­kai és ok­ta­tás­be­li mel­lő­zött­sé­gük, még­is a fel­szín alatt to­vább­ra is igen fon­tos sze­re­pet tölt­het­tek be a késő ba­rokk kul­tú­rá­já­nak ala­kí­tá­sá­ban.

A to­váb­bi­ak­ban a szer­ző a je­zsu­i­ta is­ko­lai ok­ta­tást mu­tat­ja be a kez­de­tek­től. A rend tö­rek­vé­se volt, hogy egy­sé­ges nem­zet­kö­zi is­ko­la­szer­ve­ze­tet épít­sen ki. Öt­osz­tá­lyos kö­zép­is­ko­lá­kat (gim­ná­zi­u­mot) ala­pí­tot­tak, ame­lyek­ben a há­rom­évi la­tin gram­ma­ti­kai ta­nul­mányt a ne­gye­dik­ben az óko­ri szer­zők ta­nul­má­nyo­zá­sa (po­é­ti­ka) kö­vet­te, majd a re­to­ri­kai osz­tály zár­ta a sort. Az utol­só két év­fo­lya­mon gö­rög nyel­vet is ok­tat­tak. Mind­ezek­ben a szer­ző a Mé­szá­ros Ist­ván ál­tal is hang­sú­lyo­san ke­zelt (l. XVI. szá­za­di vá­ro­si is­ko­lá­ink és a „stu­dia hu­manit­as”, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 1981, 133–144), a hu­ma­niz­mus örök­sé­ge­ként meg­je­le­nő stu­dia hu­man­ita­tis esz­mé­jét fe­de­zi fel. Az ok­ta­tás so­rán a cél az volt, hogy a ta­nu­lók a tel­jes eloqu­en­tia bir­to­ká­ba jus­sa­nak, amit vég­ső so­ron ter­mé­sze­te­sen a re­to­ri­ka biz­to­sít­ha­tott. A je­zsu­i­ták szá­má­ra a hu­manit­as ke­re­te­in be­lül ér­tel­me­zett lí­rai köl­té­szet ta­ní­tá­sá­nak je­len­tő­sé­ge fel­ér­té­ke­lő­dött a 18. szá­zad fo­lya­mán. Ezt fon­tos hang­sú­lyoz­ni, ugyan­is szá­mos ko­ráb­bi tu­do­má­nyos mun­ka – pél­dá­ul Szö­ré­nyi Lász­ló 1993-as alap­ve­tő mo­nog­rá­fi­á­ja, a Hu­nok és je­zsu­i­ták: Fe­je­ze­tek a ma­gyar­or­szá­gi la­tin hős­epi­ka tör­té­ne­té­ből – a lí­rát kis­sé mel­lőz­ve, el­ső­sor­ban a je­zsu­i­ta epika- és drá­ma­iro­da­lom al­ko­tá­sa­i­val fog­lal­ko­zik. Ez­zel szem­ben Tóth Sán­dor At­ti­la a 18. szá­za­di je­zsu­i­ta szer­zők lí­rai al­ko­tá­sa­it, va­la­mint azok mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti kö­ze­gét is igyek­szik is­mer­tet­ni.

Bár a Ra­tio stu­dio­rumban kü­lön po­é­ti­kai ok­ta­tás­ra nem ta­lá­lunk uta­lást, ez nem je­len­ti azt, hogy az hát­tér­be lett vol­na szo­rít­va. Szá­mos tan­könyv és ké­zi­könyv állt ugyan­is ren­del­ke­zés­re a vers­ta­ni és po­é­ti­kai is­me­re­tek el­sa­já­tí­tá­sá­ra. A tan­köny­vek és az ok­ta­tá­si se­géd­le­tek el­ső­sor­ban nem­zet­kö­zi­ek vol­tak (pl. Mas­eni­us Pa­la­est­rái, Jo­sephus Ju­ven­ci­us Ins­ti­tu­tiója), azon­ban akad­tak ma­gyar­or­szá­gi szer­zők tol­lá­ból szü­le­tett mun­kák is (mint pl. Szer­da­hely György ál­ta­lá­nos po­é­ti­kai el­mé­le­tet tár­gya­ló ké­zi­köny­ve, az Ars po­e­ti­ca ge­ne­ra­lis).

A to­váb­bi­ak­ban a szer­ző igen rö­vi­den is­mer­te­ti a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek je­les je­zsu­i­ta író­it és köl­tő­it (37–53). Ki­eme­li, hogy a je­zsu­i­ták jó­val ke­ve­sebb je­len­tős köl­tő­vel ren­del­kez­tek, mint a pi­a­ris­ták. A szer­zők iro­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­nek rész­le­tes be­mu­ta­tá­sá­ra nem vál­lal­ko­zik Tóth Sán­dor At­ti­la, ugyan­is azok vagy már elég­gé mél­ta­tot­tak, vagy még to­váb­bi ku­ta­tás­ra vár­nak, de a kö­vet­ke­ző szer­zők élet­raj­zá­ra ki­tér rö­vi­den: Ku­nits (Ku­nics) Fe­renc (1697–1763), Ke­res­ké­nyi Ádám (1713–1777), Fa­lu­di Fe­renc (1704–1779), Pray György (1723–1801), Il­lei Já­nos (1725–1794), Mol­nár Já­nos (1728–1804), Nagy Já­nos (1732–1803), Saj­no­vics Já­nos (1733–1785), Ba­ró­ti Sza­bó Dá­vid (1739–1819), Ráj­nis Jó­zsef (1741–1812), Szer­da­hely György Ala­jos (1740–1808) és Ka­to­na Ist­ván (1732–1811). Két élet­mű­vet azon­ban rész­le­te­sen be­mu­tat: Makó Pá­lét (54–85) és Hor­váth Mi­há­lyét (86–133).

Az Eu­ró­pa szer­te hí­res fi­lo­zó­fus és ma­te­ma­ti­kus, tan­könyv­szer­ző Makó Pál (1724–1793) éle­té­nek rö­vid is­mer­te­té­se után rá­tér a je­zsu­i­ta po­li­hisz­tor la­tin nyel­vű köl­té­sze­té­nek is­mer­te­té­sé­re, azaz Car­menjei há­rom köny­vé­nek (Car­mi­num lib­ri tres) a tár­gya­lá­sá­ra. A gyűj­te­mény össze­sen ti­zen­hét köl­te­ményt ölel fel: az első és a má­so­dik könyv nyolc-nyolc ver­set tar­tal­maz, a har­ma­dik pe­dig egy hosszabb köl­te­ményt (po­e­ma­ti­on), va­la­mint en­nek az 1764-es ki­adá­sá­ban ta­lál­ha­tó a Ni­co­me­des című drá­má­ja is. Tóth Sán­dor At­ti­la disz­ti­cho­nos vers­mér­té­kük alap­ján meg­ala­po­zot­tan elé­gi­á­nak ne­ve­zi eze­ket a mű­ve­ket. Né­mi­leg za­vart kel­tő azon­ban, hogy a car­men Ho­ra­ti­us köl­té­sze­te óta el­ső­sor­ban lí­rai mér­ték­ben írt ’óda’ je­len­tést hor­doz ma­gá­ban, így a ho­ra­ti­u­si ha­tást su­gal­ló cím, va­la­mint a ha­son­ló kö­tet­kom­po­zí­ció alap­ján lí­rai met­ru­mok­ban írott ódá­kat vár­nánk.

Makó Pál elé­gi­á­it a szo­mo­rú­ság élet­él­mé­nye ural­ja. A köl­tő szá­mos té­mát érint ki­csiny­ke kö­te­té­ben: pél­dá­ul el­be­szé­li Ele­gia is­ten­nő­vel való ta­lál­ko­zá­sát (I.1), fo­hász­ban szó­lít­ja meg a Szűz­anyát (I.3; II.6), le­ír­ja be­teg­sé­gét (I.4), majd egy ba­rát­hoz szól (I.8), fog­lal­ko­zik a nyel­vi ki­fe­je­zés­sel (II.1), el­be­szé­li Per­sze­usz és And­ro­mé­da tör­té­ne­tét (II.2), va­la­mint a róka és a hol­ló me­sé­jét (II.5), ma­te­ma­ti­ka­ok­ta­tás cél­já­ból tett bé­csi út­ját (II.7), s vé­gül a szo­mo­rú­ság el­űzé­sét ver­se­li meg (III.1). A ba­rát­hoz írott elé­gi­á­ja (Ad ami­cum) nagy je­len­tő­ség­gel bír, mi­vel ez egy­faj­ta köl­tői le­vél­ként, te­hátars po­e­ti­caként is ér­tel­mez­he­tő. A köl­te­mény köz­pon­ti sze­re­pé­vel Haj­dú Vera rész­le­te­sen fog­lal­ko­zott a Makó Pál köl­tői min­tái és vers­al­ko­tá­si mód­sze­re az Ad Ami­cum című elé­gi­á­ja alap­ján című, 2009-ben első he­lye­zést el­ért OTDK dol­go­za­tá­ban.

Tóth Sán­dor At­ti­la al­fe­je­ze­tek­ben mu­tat­ja be az egyes köl­te­mé­nyek tar­tal­mát. Azon­ban ez csak né­hány eset­ben lép túl – a szer­ző cél­ki­tű­zé­sé­nek meg­fe­le­lő­en – a tar­tal­mi be­mu­ta­tás ke­re­te­in, mé­lyebb sti­lisz­ti­kai és re­to­ri­kai elem­zés­be nem bo­csát­ko­zik. A tar­tal­mi is­mer­te­tés már csak azért is fon­tos le­het, mert ezek a köl­te­mé­nyek alig is­mer­tek az iro­da­lom­tör­té­né­szek szá­má­ra. A ver­ses gyűj­te­mény­hez il­lesz­tett Ni­co­me­des című drá­ma cse­lek­mé­nyét szin­tén rész­le­te­sen is­mer­te­ti a szer­ző.

A jó­val ke­vés­bé is­mert Hor­váth Mi­hály (1728–1810) köl­té­sze­tét fog­lal­ja össze a szer­ző a má­so­dik fe­je­zet és az egész kö­tet vé­gén, mint­egy öt­ven­nyolc ol­da­lon. Ho­rá­nyi Elek Me­mo­riája mind­össze két mű­vét em­lí­ti, Szin­nyei azon­ban már hu­szon­két mű­nek adja a cí­mét. Hor­váth Mi­hály élet­mű­vé­ből Tóth Sán­dor At­ti­la csak az 1797-ben nyom­ta­tás­ban meg­je­lent ver­ses­kö­tet­tel, az Otia po­e­ti­cával, va­la­mint a kö­tet­hez ap­pen­dix­ként csa­tolt, elő­ször 1785-ben meg­je­lent Po­e­ci­le című gyűj­te­ménnyel fog­lal­ko­zik. Hor­váth ver­ses­kö­te­té­nek első két fü­ze­te ké­sőbb, 1805-ben ki­egé­szült egy har­ma­dik­kal is. Az 1797-es ki­adás hát­só bo­rí­tó­ján Ci­ce­ro Pro Ar­chia című be­szé­dé­ből ta­lál­ha­tó egy idé­zet, amely a köl­té­szet nagy­sá­gát ma­gasz­tal­ja. A kö­tet de­di­ca­tiója Bat­thyá­ny Jó­zsef (1727–1799) ka­lo­csai, majd esz­ter­go­mi ér­sek­nek szól.

Makó Pál köl­té­sze­té­nek is­mer­te­té­sé­hez ha­son­ló­an a to­váb­bi­ak­ban kü­lön al­fe­je­ze­tek­ben mu­tat­ja be a szer­ző az egyes fü­ze­tek köl­te­mé­nye­it és azok tar­tal­mát. Köz­li a fő­szö­veg­ben az egyes köl­te­mé­nyek (epig­ram­mák és elé­gi­ák) la­tin szö­ve­gét, s ha szük­sé­ges­nek érzi, ezek­hez láb­jegy­zet­ben csa­tol­ja sa­ját for­dí­tá­sát. A fe­je­zet vé­gén egy rö­vid össze­fog­la­lás (Be­fe­je­zés: az ex­je­zsu­i­ta Hor­váth Mi­hály la­tin köl­té­sze­té­ről) áll a to­váb­bi ér­tel­me­zés meg­könnyí­té­se ér­de­ké­ben. Hor­váth Mi­hály köl­te­mé­nyei a fel­vi­lá­go­so­dás kori la­tin vers­köl­té­szet ér­de­kes da­rab­jai, azon­ban a „köl­tői ön­ref­le­xió hi­á­nya nem emel­he­ti al­ko­tá­sa­it a ma­gas köl­té­szet szfé­rá­já­ba” – véli Tóth Sán­dor At­ti­la.

A har­ma­dik, záró fe­je­zet­ben (134–135) a szer­ző rö­vi­den, rész­összeg­zés­ként össze­fog­lal­ja a neo­la­tin vers kul­tu­szát a je­zsu­i­ták köl­tői gya­kor­la­tá­ban. A la­tin hu­manit­as je­zsu­i­ta is­ko­lá­ja te­rem­ti meg vé­le­mé­nye sze­rint a gram­ma­ti­kai, re­to­ri­kai és a po­é­ti­kai ok­ta­tás ke­re­tei közt a po­é­zis mű­ve­lé­sé­nek alap­ja­it. A je­zsu­i­ták, bár az epi­kus köl­té­szet­ben (el­ső­sor­ban a ba­rok­kos szí­ne­ze­tű la­tin nyel­vű epo­szok­ban) messze ki­ma­gas­ló ered­mé­nye­ket tud­tak fel­mu­tat­ni, a lí­rai mű­fa­jok­ban alul­ma­rad­tak a pi­a­ris­ta köl­tők­höz ké­pest. A lí­rai köl­té­szet­ben is akadt azon­ban né­hány ki­ma­gas­ló al­ko­tó a je­zsu­i­ták so­ra­i­ban. Ezt a tényt tá­maszt­ják alá a könyv­ben is­mer­te­tett Makó Pál elé­gi­kus köl­te­mé­nyei, va­la­mint a tu­dós ta­nár, Hor­váth Mi­hály oti­umot, azaz a (lel­ki) nyu­gal­mat han­goz­ta­tó al­ko­tá­sai. A szer­ző bár nem mond­ja ki nyíl­tan, még­is mint­ha su­gall­ná, hogy Makó Pál ön­ref­lex­ív köl­te­mé­nye­it több­re tart­ja, mint Hor­váth Mi­hály­nak a mik­ro­vi­lág ese­mé­nye­i­re re­a­gá­ló al­ko­tá­sa­it.

Tóth Sán­dor At­ti­la új köny­ve rö­vid össze­fog­la­lá­sa a 18. szá­za­di, la­tin humanitas-hoz kö­tő­dő ka­to­li­kus szer­ze­tes­ren­di köl­té­szet­nek. Gaz­da­gít­ja a kor­szak neo­la­tin köl­té­sze­té­nek ku­ta­tá­sát, mert ki­emel­ten két olyan köl­tő mun­ká­i­ról szól, akik je­len­leg mél­tat­la­nul ke­vés­bé is­mer­tek és ku­ta­tot­tak a ha­zai tu­do­má­nyos élet­ben. A kö­tet cím­vá­lasz­tá­sa vi­szont ta­lán nem a leg­sze­ren­csé­sebb. Bár a cím alap­ján a szer­ző a 18. szá­zad je­zsu­i­ta köl­té­sze­té­nek tár­gya­lá­sát tűz­te ki cél­já­ul, még­is a szá­mos szó­ba jö­he­tő – és meg­em­lí­tett – író kö­zül csu­pán ket­tőt tár­gyal ki­emel­ten mun­ká­já­ban.

Köszönetnyilvánítás

A re­cen­zió az Eu­ró­pai Unió és Ma­gyar­or­szág tá­mo­ga­tá­sá­val, az Eu­ró­pai Szo­ci­á­lis Alap társ­fi­nan­szí­ro­zá­sá­val, a TÁMOP 4.2.4.A/2–11‑1–2012-0001 azo­no­sí­tó szá­mú „Nem­ze­ti Ki­vá­ló­ság Prog­ram – Ha­zai hall­ga­tói, il­let­ve ku­ta­tói sze­mé­lyi tá­mo­ga­tást biz­to­sí­tó rend­szer ki­dol­go­zá­sa és mű­köd­te­té­se kon­ver­gen­cia prog­ram” című ki­emelt pro­jekt ke­re­tei kö­zött va­ló­sult meg.

Summary

The re­vie­wed vo­lu­me sums up quest­ions of the po­etry con­nec­ting the La­tin hu­manit­as with the Catho­lic (monas­tic or­der) edu­ca­ti­on. Sán­dor At­ti­la Tóth pri­ma­rily exa­mi­nes the gro­up of the pro­fes­so­ri­al and eru­di­te ac­ti­vi­ti­es of po­etry, and wit­hin that a gro­up of Jesu­it po­ets in the eigh­teenth cent­ury. The first part of the vo­lu­me gi­ves a small sur­vey abo­ut the ci­vi­li­za­ti­on idea of hu­manit­as, the so-called „con­cept­ion of Rome”, the role of the La­tin poem in the his­to­ry of mo­dern po­etry, as well as the pe­ri­o­di­ci­ty of the Neo-Latin po­etry in the eigh­teenth cent­ury. The se­cond part of the vo­lu­me de­als with the quest­ions of the Jesu­it edu­ca­ti­o­nal af­fa­irs and the edu­ca­ti­on of po­etry, la­ter it to­u­ches bri­efly the Jesu­it writers in the eigh­teenth cent­ury in Hun­gary. The aut­hor dwells at length on the po­etry of two Jesu­it writers in the se­cond chap­ter. He descri­bes and analy­zes in de­ta­il the ele­giac Car­mi­num lib­ri tres of Pál Makó (1724–1793) and the Otia po­e­ti­ca of Mi­hály Hor­váth (1728–1810). Sán­dor At­ti­la Tóth’s book en­ri­ches gre­atly our know­ledge abo­ut Neo-Latin po­etry of this pe­ri­od, be­ca­u­se it de­als with the works of such writers and po­ets who are not so well-known and less in­vestiga­ted in the Hun­ga­ri­an scho­lars­hip.

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?