Vaderna Gábor recenziója Mikes Leveleskönyvének hasonmás kiadásáról

október 3rd, 2013 § 0 comments

recenzió

Mi­kes Ke­le­men, Cons­tan­ti­ná­poly­ban gróf PEírott le­ve­li MK… (Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek): Az au­to­gráf kéz­irat ha­son­más ki­adá­sa, szö­veg­gon­do­zás Tüs­kés Gá­bor; Hopp La­jos és Tüs­kés Gá­bor kí­sé­rő­ta­nul­má­nyá­val, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet – Lí­ce­um Ki­adó, Bu­da­pest – Eger, 2011.

Ami­kor a re­ci­ti por­tál egyik szer­kesz­tő­je meg­kér­dez­te, hogy írnék‑e re­cen­zi­ót Mi­kes Ke­le­men hí­res Le­ve­les­könyvének ha­son­más ki­adá­sá­ról, azon­nal igent mond­tam. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy egy köny­vé­sze­ti­leg igé­nyes vál­lal­ko­zás­ról van szó. Afe­lől sem vol­tak két­sé­ge­im, hogy a kí­sé­rő­ta­nul­má­nyok a kéz­irat tör­té­ne­tét ala­po­san kör­be fog­ják jár­ni, s per­sze tud­tam azt is, hogy olyan könyv­ről kell ír­nom, mely a ma­nap­ság új­já­éle­dő Mikes-kutatások alap­ja. Nem is csa­lód­tam. Amit vi­szont nem gon­dol­tam, hogy a jól is­mert szö­veg ilyen, re­konst­ru­ált ere­de­ti for­má­ban való ol­va­sá­sa an­nak ér­tel­me­zé­sé­hez is új uta­kat nyit­hat.

Mi­u­tán meg­kap­tam a kö­te­tet, még a ha­za­fe­lé úton el­ol­vas­tam Hopp La­jos és Tüs­kés Gá­bor kí­sé­rő­ta­nul­má­nya­it. 1 Az 1996-ban el­hunyt Hopp, a kri­ti­kai ki­adás egy­ko­ri fá­rad­ha­tat­lan szer­kesz­tő­je a tőle meg­szo­kott fi­lo­ló­gi­ai ala­pos­ság­gal fog­lal­ta össze e ko­ráb­bi írá­sá­ban, hogy mit is le­het tud­ni a Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek cí­men is­mert­té vált szö­veg kéz­ira­tá­ról. A je­len­ko­ri Mikes-kutatások ve­ze­tő­je, Tüs­kés Gá­bor iga­zi ok­nyo­mo­zó tör­té­ne­tet ír ar­ról, hogy mi­ként ke­rült a kéz­irat Toldy Fe­renc tu­laj­do­ná­ból az Egri Fő­egy­ház­me­gyei Könyv­tár­ba. Mind­két ta­nul­mány pon­tos, iz­gal­mas és rész­let­gaz­dag. Nem vé­let­le­nül, hi­szen Hopp La­jos és Tüs­kés Gá­bor ta­nul­má­nyai, szö­veg­ki­adá­sai évek óta a Mikes-kutatások alap­ját je­len­tik. Nagy­részt e két ku­ta­tó köz­re­mű­kö­dé­sé­vel lát­tak nap­vi­lá­got a Mi­kes kri­ti­kai ki­adás kö­te­tei (1966–1989), majd azok fő­szö­ve­gé­nek ja­ví­tott, on­line ki­adá­sa (l. az au­tor­efe­rá­tu­mot), 2011-ben a Le­ve­les­könyv fran­cia for­dí­tá­sa (l. az au­tor­efe­rá­tu­mot és a re­cen­zi­ót), a kéz­irat itt tár­gya­lan­dó ha­son­más ki­adá­sa (l. en­nek ko­ráb­bi au­tor­efe­rá­tu­mát), egy vá­lo­ga­tás az élet­mű­ből (l. az au­tor­efe­rá­tu­mot), egy vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fia (l. az au­tor­efe­rá­tu­mot), 2012-ben egy ma­gyar és egy több­nyel­vű ta­nul­mány­kö­tet (l. az au­tor­efe­rá­tu­mot és a re­cen­zi­ót), s ké­szül Mi­kes Ke­le­men elekt­ro­ni­kus írói szó­tá­ra is. A kí­sé­rő­fü­zet­ből meg­tud­hat­juk, hogy ha­bár már a nyolc­va­nas évek­ben volt kí­sér­let a kéz­irat ha­son­más ki­adá­sá­nak meg­je­len­te­té­sé­re, vé­gül Mi­kes ha­lá­lá­nak 250. év­for­du­ló­já­ig kel­lett vár­ni, hogy mél­tó, igé­nyes, bib­lio­fil ki­adás­ban lát­has­son nap­vi­lá­got a szer­ző gyöngy­be­tűs kéz­írá­sa. 2

Ott­hon az­tán elő­kap­tam a szö­veg mo­dern ki­adá­sát, hogy össze­néz­zem a kéz­irat­tal, ám a kéz­irat annyi­ra tisz­ta volt, szép és könnyen át­lát­ha­tó, hogy nem is volt szük­sé­gem rá a to­váb­bi­ak­ban. A re­konst­ru­ált kéz­irat igen jól ol­vas­ha­tó, Mi­kes kéz­írá­sa is könnyen kö­vet­he­tő, ha­mar „bele le­het jön­ni”. Így te­hát nem is tud­tam, hogy hol kezd­jek neki a kri­ti­ká­nak, hol is ta­lál­hat­nék fo­gást egy ilyen szö­veg­ki­adá­son. Amit fen­tebb ír­tam (igé­nyes, mél­tó, bib­lio­fil stb.), az­zal vol­ta­kép­pen min­dent el­mond­tam a könyv­ről, ami spe­ci­fi­ku­san e ki­adás­ra vo­nat­ko­zik, bár nyil­ván le­het­ne még sza­po­rí­ta­ni a szót. Za­va­rom azon­ban nem csak ez okoz­ta: nem tud­tam, mi­ként is kell hasz­nál­ni egy kéz­irat fak­szi­mi­le ki­adá­sát. Ott­hon jól néz ki a pol­con, ez egy igen drá­ga (15 000 Ft!) és be­cses da­rab­ja le­het min­den pri­vát és köz­könyv­tár­nak. De va­jon mit nyer­tem az­ál­tal, hogy el­ol­vas­tam ezt a kéz­ira­tot? Hi­szen a szö­veg vol­ta­kép­pen ugyan­az volt, mint amit is­mer­tem már, a kri­ti­kai ki­adás be­tű­hív át­ira­ta nyil­ván nem tar­tal­maz annyi fél­re­ol­va­sást, hogy az ön­ma­gá­ban in­do­kol­ta vol­na ezt a ne­he­zebb és kö­rül­mé­nye­sebb új­ra­ol­va­sást.

Kul­tu­rá­lis em­lé­ke­ze­tünk­be igen szo­ro­san be­épült bi­zo­nyos szö­ve­gek kéz­ira­tos mi­vol­ta, a ha­gyo­má­nyo­zó­dá­suk útja, il­let­ve pub­li­ká­lá­suk tör­té­ne­te. E kéz­ira­tok fak­szi­mi­le köz­zé­té­te­le nyil­ván­va­ló­an az eh­hez kap­cso­ló­dó ka­no­ni­kus nar­ra­tí­vá­kat erő­sí­ti fel, mint­egy hoz­zá­fér­he­tő­vé téve azt a kul­ti­kus kéz­ira­tot, mely hosszú ide­ig egy könyv­tár­ban la­pult, mely szám­űze­tés­ben lévő ma­gya­rok ha­gya­té­ká­ból ke­rült vissza az or­szág­ba, me­lyet egy ifjú köl­tő el­kül­dött te­kin­té­lye­sebb pá­lya­tár­sá­nak, aki­nek ta­ná­csá­ra át­ír­ta ver­se­it, s jó né­há­nyat ki is ha­gyott ké­sőb­bi kö­te­té­ből, me­lyet ko­ros tu­laj­do­no­sa csak ma­gán­hasz­ná­lat­ra szánt, ám a kí­ván­csi utó­kor­nak már a köl­tő fia pub­li­kál­ta a kéz­irat­gyűj­te­mény köl­te­mé­nye­it, me­lyet egy al­jas mó­don meg­gyil­kolt és tö­meg­sír­ba te­me­tett köl­tő ex­hu­mált holt­tes­té­nek zse­bé­ben ta­lál­tak. Ba­las­si Bá­lint, Mi­kes Ke­le­men, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Arany Já­nos vagy Rad­nó­ti Mik­lós kéz­ira­ta­i­nak itt fel­vil­lan­tott ese­tei egytől-egyig is­mert tör­té­ne­tei a ma­gyar irodalomtörténet-írásnak, a kéz­ira­tok nyil­vá­nos­ság­ra ho­zá­sa pe­dig an­nak ta­nú­ság­té­te­le, hogy a tör­té­net igaz: a ver­se­ket tény­leg össze­ír­ták, a le­vél­re­gényt tény­leg ha­za­hoz­ták, a köl­tő tény­leg át­ír­ta mű­ve­it, az idős Arany tény­leg meg­fejt­he­tet­len ti­tok, Rad­nó­ti­ban pe­dig olyan te­het­ség vil­lant meg éle­te utol­só hó­nap­ja­i­ban, mely­re ko­ráb­ban ta­lán sen­ki sem gon­dolt. A kéz­irat, fő­leg az au­to­gráf kéz­irat ese­tén emel­lett a fak­szi­mi­le egy il­lú­zi­ót is ma­gá­ban hor­doz: azt tud­ni­il­lik, hogy az ere­de­ti kéz­nyo­mo­kat bár­ki lát­hat­ja, nem­csak a könyv­tár­ban kéz­ira­to­kat bo­ga­rá­szó tu­dó­sok vizs­gál­hat­ják és ér­zé­kel­he­tik köz­vet­le­nül a le­gen­dás so­ro­kat.

Az új­ko­ri mű­vé­szet­be­fo­ga­dás au­top­szia irán­ti vá­gya, hogy a mű­vé­szet­tel való iga­zi ta­lál­ko­zás a sa­ját je­len­lét ré­vén (sa­ját szem­mel lát­ni, kéz­zel vé­gig­si­mí­ta­ni, meg­sza­gol­ni) tör­tén­het meg (er­ről l. Rad­nó­ti Sán­dor Winckelmann-monográfiáját), az új­ko­ri iro­da­lom te­rü­le­tén vi­szony­lag ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő. Az iro­da­lom­tör­té­net egyik leg­fon­to­sabb ka­no­ni­zá­ci­ós gesz­tu­sa ugyan­is épp ab­ban áll, hogy nyom­ta­tás ré­vén tesz hoz­zá­fér­he­tő­vé szö­ve­ge­ket, s bár két­ség­te­le­nül hosszú tá­von – akár még mai na­pig is – elő­for­dul szó­be­li­ség ré­vén ter­je­dő vagy pusz­tán kéz­ira­tos szö­veg­ként lé­te­ző iro­dal­mi tel­je­sít­mény, an­nak ka­no­ni­kus rang­ra eme­lé­se a nyom­ta­tott pub­li­ká­ció után és ál­tal tör­tén­het meg leg­in­kább. Mind­ez azt je­len­ti, hogy a szép­mű­vé­sze­tek­re jel­lem­ző, meg­is­mé­tel­he­tet­len egy­sze­ri­ség, az aura (mely­nek el­vesz­té­sé­től óvta vol­na Wal­ter Ben­ja­min a mű­vé­sze­tet a tech­ni­kai sok­szo­ro­sít­ha­tó­ság ko­rá­ban) az iro­da­lom­ra már ele­ve nem iga­zán jel­lem­ző. Per­sze egy auk­ci­ón rit­ka kéz­ira­tok és ős­nyom­tat­vá­nyok ki­sebb va­gyo­no­kért cse­rél­nek gaz­dát, mú­ze­u­mi ki­ál­lí­tá­sok vit­rin­jei mö­gött meg­sár­gult kéz­irat­la­pok és fakó bo­rí­tó­jú köny­vek is he­lyet kap­nak, ami azt mu­tat­ja, hogy egy-egy egye­di iro­dal­mi tárgy is von­hat maga köré bi­zo­nyos au­rát, ám a mű­al­ko­tás ka­no­ni­kus rang­ját az irodalomtörténet-írás ha­gyo­má­nyo­san épp ezen ma­te­ri­á­lis vo­nat­ko­zá­sok zá­ró­jel­be té­te­lé­vel, né­me­lyest el­fe­dé­sé­vel ol­dot­ta és old­ja meg. Azon ese­tek­ben, ahol a kéz­irat (és meg­ta­lá­lá­sá­nak) tör­té­ne­te is ré­sze­se lett a ká­non­kép­ző el­be­szé­lés­nek, sa­já­tos funk­ci­ó­ja le­het ma­gá­nak a kéz­irat­együt­tes­nek is, hi­szen an­nak meg­pil­lan­tá­sa, át­la­po­zá­sa ki­elé­gít­he­ti au­top­szia irán­ti igé­nyün­ket is. Ilyen­for­mán maga a kéz­irat vá­lik mű­al­ko­tás­sá, a ha­son­más ki­adás pe­dig a tech­ni­kai sok­szo­ro­sí­tás ré­vén fel­mu­tat­hat­ja e mű­tárgy esz­té­ti­kai ka­rak­te­rét.

Ter­mé­sze­te­sen ez egy pa­ra­dox tö­rek­vés – s a za­va­ro­mat ta­lán ez okoz­ta –, hi­szen a sok­szo­ro­sí­tás, a tech­ni­kai esz­kö­zök köz­be­jöt­te ré­vén az ere­de­ti tárgy egy olyan re­konst­ru­ált ké­pét kap­juk meg, mely ugyan be­fo­gad­ha­tó­vá te­szi azt, ám nagy mér­ték­ben mó­do­sít­ja is. Wal­ter Ben­ja­min­nak nem volt iga­za, ami­kor azt jó­sol­ta, hogy a mo­dern tech­ni­ka fel­szá­mol­ja a szép­mű­vé­sze­tek tár­gyai kö­rül az au­rát: a Mona Lisa előtt ma is kí­gyóz­nak a so­rok, még ha el­mé­lyült ta­nul­má­nyo­zás he­lyett egy fu­tó­sza­la­gon ér­ke­ző em­ber­tö­meg ré­sze­ként vet­he­tünk is röp­ke pil­lan­tást az ere­de­ti­re. Az iro­dal­mi mű­tárgy azon­ban még ennyi­re sem hoz­zá­fér­he­tő, mi­nél töb­ben akar­ják lát­ni, an­nál sé­rü­lé­ke­nyebb, a vit­rin mö­göt­ti el­he­lye­zés pe­dig épp az iro­dal­mi be­fo­ga­dás lé­nye­gét, az ol­va­sást zár­ja ki. Így a ha­son­más ki­adás szük­ség­sze­rű­en meg­ment va­la­mit a mű­tárgy au­rá­já­ból, mi­köz­ben azt az il­lú­zi­ót tá­maszt­ja, hogy kö­ze­lebb ke­rü­lünk a mű szü­le­té­sé­hez, ha az ere­de­ti kéz­ira­tot bön­gésszük.

Mi­kes le­ve­les­köny­vé­nek ma Eger­ben ta­lál­ha­tó kéz­ira­ta ter­mé­sze­te­sen nem olyan, mint amit a fak­szi­mi­lé­ben lá­tunk: amint ar­ról Tüs­kés Gá­bor és Fi­la­kowsz­ky György utó­sza­vá­ból ér­te­sü­lünk, a lap­szé­lek már nem iga­zán ol­vas­ha­tók, a vál­to­zó papír- és tü­kör­mé­ret mi­att bi­zo­nyos ki­egyen­lí­tő be­avat­ko­zá­sok­ra volt szük­ség, a tin­ta sok he­lyen át­et­te ma­gát a pa­pír má­sik ol­da­lá­ra. A kéz­irat oly­annyi­ra rossz ál­la­pot­ban van, hogy épp emi­att áll­tak el köz­zé­té­te­lé­től a nyolc­va­nas évek­ben, s kel­lett vár­ni ad­dig, amíg a di­gi­tá­lis tech­ni­ka meg­könnyí­tet­te a szken­nelt törzs­szö­veg és a be­fény­ké­pe­zett ge­rinc össze­mon­tí­ro­zá­sát, va­la­mint az egye­di szín­kor­rek­ci­ók ré­vén az ere­de­ti írás­kép és a má­sik lap­ról át­ütő tin­ta egy­más­tól való el­vá­lasz­tá­sát. A ka­pott ered­mény cso­dá­la­tos: Mi­kes írá­sa tisz­tán ol­vas­ha­tó, némi kéz­irat­ol­va­sói ru­tin­nal szin­te fo­lya­ma­to­san le­het kö­vet­ni je­len for­má­já­ban. Még­hoz­zá olyan for­má­ban, mely tisz­ta­ság­ban a kéz­ira­tot első ki­adói (Kult­sár Ist­ván vagy Toldy Fe­renc) sem lát­hat­ták. A fak­szi­mi­le bel­ső fe­szült­sé­ge, me­lyet sze­ren­csé­re ez a ki­adás egy per­cig sem pró­bál meg el­rej­te­ni vagy hát­tér­be szo­rí­ta­ni, jól lát­ha­tó itt: egy­szer­re kí­ván au­ra­ti­kus mű­tárgy len­ni, s lét­re­hoz­ni azt az il­lú­zi­ót, hogy egy olyan ere­de­ti ál­la­po­tot mu­tat meg ne­künk, me­lyet leg­fel­jebb Mi­kes maga lát­ha­tott (sőt: így még ő sem).

Mi­kes le­ve­les­köny­vé­nek e ki­adá­sa egy má­sik pa­ra­do­xon­ra is fi­gyel­mez­te­ti a 21. szá­za­di ol­va­sót. A szer­ző a szö­ve­gen va­ló­szí­nű­leg több év­ti­ze­den ke­resz­tül dol­go­zott, s oly­kor egy-egy na­gyobb egy­sé­get le­tisz­tá­zott, majd hoz­zá­ad­ta a ké­szü­lő könyv­höz. Fel­me­rül a kér­dés: va­jon mi­kép­pen mű­kö­dött e mű­tárgy a maga ere­de­ti kon­tex­tu­sá­ban? A mo­dern iro­da­lom­tu­do­mány ki­mond­va (de több­nyi­re még­is ki­mon­dat­la­nul) a nyom­ta­tott köny­vet te­kin­tet­te elem­zé­se tár­gyá­nak, s a könyv­nyom­ta­tás utá­ni iro­da­lom ese­té­ben ma­gá­tól ér­te­tő­dő elő­fel­te­vés­nek te­kin­tet­te, hogy ha egy mű kéz­irat­ban „ma­radt”, ak­kor az szin­te biz­to­san nem a szer­ző in­ten­ci­ó­ján mú­lott. Esze­rint szin­te min­den iro­dal­mi mű­vet nyom­ta­tás­ra szán­nak, csak ép­pen a szer­ző nem elég te­het­sé­ges, eset­leg kó­ros kis­hi­tű­ség­ben szen­ved, oly­kor a po­li­ti­kai vagy gaz­da­sá­gi kö­rül­mé­nyek nem meg­fe­le­lő­ek stb. A szer­zőt a mo­dern iro­da­lom­tu­do­mány min­dig úgy kép­ze­li el, mint aki arra tö­rek­szik, hogy ki­nyom­tas­sa, te­hát sok­szo­ro­sít­tas­sa mű­ve­it. De mi van ak­kor, ha meg­en­ged­jük ugyan, hogy ez az elő­fel­te­vés több­nyi­re igaz, de emel­lett szá­mí­tás­ba vesszük, hogy ez nincs min­dig így? Mi­kes ese­té­ben ez a di­lem­ma azért is adó­dik, mi­vel a ter­je­del­mes élet­mű (mely a Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek mel­lett olyan je­len­tős írói tel­je­sít­ményt is tar­tal­ma­zott, mint a Mu­lat­sá­gos na­pok) úgy ké­szült kéz­irat­ban, hogy a szer­ző ele­ve nem szá­mít­ha­tott arra, hogy mű­ve­it egy­szer pub­li­kál­ják vagy hogy azok ki­ke­rül­het­né­nek a Rákóczi-emigráció szűk és egy­re csak szű­kü­lő nyil­vá­nos­sá­gá­ból. Va­jon az írás kéz­ira­tos mi­vol­tá­ra való fo­lya­ma­tos ref­le­xió csak a le­vél­re­gény mű­fa­ji kli­sé­je vagy ép­pen­ség­gel ko­mo­lyan ve­he­tő me­ta­ref­le­xió ma­gá­ra a kéz­ira­tos mű­tárgy­ra? Ami­kor az ol­va­só kéz­irat­ban ol­vas­sa e mun­kát, hir­te­len sok­kal hang­sú­lyo­sab­bak lesz­nek e – gyak­ran iro­ni­kus – uta­lá­sok a kéz­irat­ra és a kéz­zel írás fo­lya­ma­tá­ra. Fel­me­rül a kér­dés: mi van ak­kor, ha e szö­veg ép­pen e for­má­já­ban mű­kö­dik, s vá­lik mű­al­ko­tás­sá? A nyom­ta­tott és kéz­ira­tos szö­veg kö­zöt­ti kü­lönb­ség ugyan­is szo­ro­san kap­cso­ló­dik a re­gény­ben fo­lya­ma­to­san te­ma­ti­zált privát–nyilvános meg­kü­lön­böz­te­tés­hez. Ha a kéz­irat maga is be­lép ebbe a fik­ci­o­nált iro­dal­mi tér­be, ak­kor an­nak egye­di­sé­ge, me­lyet a fak­szi­mi­le – sa­já­tos mó­don – sok­szo­ro­sí­tott for­má­ban tesz lát­ha­tó­vá, ép­pen Mi­kes be­szű­kü­lő és egy­re szű­kü­lő nyil­vá­nos­sá­ga felé nyit utat. Hi­szen ami­ként fo­gyat­ko­zik a Mi­kes kö­rü­li emig­rá­ció, úgy az az ol­va­só­kö­zön­ség is meg­csap­pan, aki­nek a szá­má­ra Mi­kes élet­mű­ve íród­ha­tott, s lesz egy­re ma­gá­nyo­sabb a „nénékám”-nak el­kül­dött le­ve­lek kéz­ira­ta.

Úgy gon­do­lom te­hát, hogy Mi­kes mű­vé­nek ha­son­más ki­adá­sa, mely mint könyv­tárgy maga is mű­al­ko­tás, fon­tos iro­da­lom­tör­té­ne­ti és ‑el­mé­le­ti di­lem­mák szá­má­ra nyit utat. Már csak el kell in­dul­ni va­la­me­lyik ös­vé­nyen.

Summary

The ma­nuscript of Ke­le­men Mikes’s (1690–1761) fic­ti­on, tit­led Let­ters from Tur­key is one of the main ob­jects of Hun­ga­ri­an cul­t­u­ral me­mory. Its fa­csi­mi­le edi­ti­on pre­sents us some pa­ra­do­xes. On the one hand, the fa­csi­mi­le edi­ti­on tri­es to re­con­struct the ma­nuscript in its own uni­que­ness, whi­le in this very pro­cess be­co­mes a re­pro­du­ced and mul­tip­li­ed ar­te­fact. On the ot­her hand, by di­gi­tal­ly cle­a­ring the ma­nuscript from the tra­ces of the de­struc­tions of time a vers­ion came into exis­ten­ce that had ne­ver exis­ted be­fo­re – not even the aut­hor had seen it in such a pris­tine con­di­ti­on. And, fi­n­ally, the fa­csi­mi­le edi­ti­on drews our at­tent­ion to the fact, that the ma­nuscript was not ob­vi­o­usly made for prin­ted pub­li­ca­ti­on. The me­ta­ref­lec­tions in the text on the ma­nuscript itself and the pro­cess of handw­riting are much more emp­ha­si­sed, if the fa­csi­mi­le vers­ion is in use.

No­tes:

  1. Hopp La­jos, A Tö­rök­or­szá­gi Le­ve­lek első ki­adá­sa [rész­let], kí­sé­rő­fü­zet, 3–11 [a ta­nul­mány első meg­je­le­né­se: Ma­gyar Könyv­szem­le, 111(1995), 38–50]; Tüs­kés Gá­bor, Ho­gyan ju­tott a Tö­rök­or­szá­gi Le­ve­lek kéz­ira­ta Toldy Fe­renc­től Bar­ta­ko­vics Bé­lá­hoz Eger­be?, kí­sé­rő­fü­zet, 12–30.
  2. Tüs­kés Gá­bor, Fi­la­kowsz­ky György, A ha­son­más ki­adás­ról, kí­sé­rő­fü­zet, 31. A Kult­sár Ist­ván gon­doz­ta 1794-es szom­bat­he­lyi első ki­adás vi­szont már a Mikes-évforduló előtt nap­vi­lá­got lá­tott ha­son­más ki­adás­ban (az egri Esz­ter­há­zy Ká­roly Fő­is­ko­la könyv­tá­rá­ban őr­zött pél­dány alap­ján; Eger, Ly­ce­um, 2009).
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?