Sapere aude! Merjetek okosak lenni! – Lengyel Réka recenziója a „Margarita poetica”-antológiáról

szeptember 27th, 2013 § 0 comments

recenzió

Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca”: A hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nyai a Kárpát-medencében 1526-ig. An­to­ló­gia, össze­ál­lí­tot­ta Ek­ler Pé­ter, OSzK – Gon­do­lat Ki­adó, Bu­da­pest, 2011 (Nem­ze­ti Téka).

Az an­ti­kok min­dent tud­tak. És min­dent le­nyúl­tak elő­lünk!

Ti­tus Mac­ci­us Pla­utus: A het­ven­ke­dő ka­to­na

Kar­sai György és Té­rey Já­nos for­dí­tá­sa

Va­la­ha az em­be­rek szé­pek és na­gyok vol­tak (most pe­dig meg­annyi gyer­mek és tör­pe mind), ám ez csak egy a vi­lág el­ag­gá­sá­ról ta­nús­ko­dó té­nyek so­ka­sá­ga kö­zül. Az if­jak töb­bé sem­mit sem haj­lan­dók ta­nul­ni, a tu­do­mány ha­nyat­lik, az egész vi­lág tót­ágast áll, vak ve­zet vi­lág­ta­lant s ta­szít a sza­ka­dék­ba, a ma­dár röp­pen, de nem szár­nyal, a sza­már lan­tot pen­get, az ökör tán­cot jár… Sem­mi sem úgy megy, ahogy men­nie kéne. Mon­das­sék hála az Is­ten­nek, ami­ért azok­ban az idők­ben reám ra­gadt mes­te­rem­ről a ta­nul­ni vá­gyás, és hogy min­dig ér­zem, me­lyik a he­lyes út, ha még­oly ka­nyar­gós is az ös­vény.

Um­ber­to Eco: A ró­zsa neve

Bar­na Imre for­dí­tá­sa

Az eu­ró­pai és a ma­gyar­or­szá­gi re­ne­szánsz és hu­ma­niz­mus szel­le­mi tel­je­sít­mé­nyei iránt ér­dek­lő­dő ol­va­só, ku­ta­tó sze­ren­csés hely­zet­ben van, hi­szen a kor­szak iro­dal­má­ról és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­té­ről bő­sé­ges szak­iro­da­lom áll a ren­del­ke­zé­sé­re. Ha az ere­de­ti la­tin vagy ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek­re, a re­ne­szánsz és hu­ma­nis­ta al­ko­tók mű­ve­i­re va­gyunk kí­ván­csi­ak, né­mi­leg ne­he­zebb a dol­gunk, de a je­len­tő­sebb szer­zők írá­sa­it nagy va­ló­szí­nű­ség­gel meg­ta­lál­juk nyom­ta­tott kri­ti­kai vagy egyéb ki­adás­ban, s az utób­bi idő­ben egy­re gyak­rab­ban az in­ter­ne­ten, il­let­ve on­line adat­bá­zi­sok­ban. Fel­la­poz­hat­juk to­váb­bá a kor­szak iro­dal­mi ter­mé­sé­ből gaz­dag vá­lo­ga­tást nyúj­tó an­to­ló­gi­á­kat is, min­de­nek­előtt a Ma­gyar Remekírók-sorozat Ja­nus Pan­no­ni­us – Ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­nis­ták, il­let­ve Hu­ma­nis­ta tör­té­net­írók című kö­te­te­it, a Régi ma­gyar iro­dal­mi szö­veg­gyűj­te­mény első kö­te­tét, a Re­to­ri­kák a re­for­má­ció ko­rá­ból című sze­mel­vény­gyűj­te­ményt, vagy Fi­ná­czy Ernő kö­zel száz éve meg­je­lent tan­köny­vét, amely ma­gyar for­dí­tás­ban kö­zöl bő vá­lo­ga­tást a ne­ve­lés­tör­té­net ko­ra­be­li for­rá­sa­i­ból. 1

Egy újabb humanista-szöveggyűjtemény meg­je­le­né­se­kor te­hát óha­tat­la­nul fel­me­rül a kér­dés: lehet‑e újat mon­da­ni a ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­niz­mus­ról, a hu­ma­nis­ta mű­velt­ség­ről? S ha igen, ho­gyan? A má­so­dik kér­dés­re ké­zen­fek­vő a vá­lasz: el­ső­sor­ban az alap­ku­ta­tá­sok új ered­mé­nye­i­nek vagy új for­rás­szö­ve­gek köz­lé­sé­vel. Az itt be­mu­ta­tan­dó kö­tet köz­re­mű­kö­dői ez utób­bit tet­ték, rész­ben új, ed­dig nem vagy csak érin­tő­le­ge­sen vizs­gált for­rá­so­kat kö­zöl­tek, ami azon­ban nem ered­mé­nye­zi szük­ség­sze­rű­en azt, hogy első kér­dé­sünk­re is igen­nel vá­la­szol­has­sunk. Ed­dig is­me­ret­len ada­to­kat, té­nye­ket ugyan­is e for­rás­gyűj­te­mény­ben nem ta­lá­lunk, s nem fo­gal­ma­zód­nak meg új­faj­ta kö­vet­kez­te­té­sek sem; ez a tény azon­ban a kö­te­tet nem te­szi sem fe­les­le­ges­sé, sem pe­dig ha­szon­ta­lan­ná. Az ol­va­só­nak arra nyí­lik le­he­tő­sé­ge, hogy ko­ráb­bi ol­vas­má­nya­i­ból, ta­nul­má­nya­i­ból már jól is­mert té­nye­ket ta­lál­jon fel újra, s a má­sok ál­tal már vizs­gált, le­írt je­len­sé­ge­ket ma­gyar for­dí­tás­ban ed­dig még nem, s ere­de­ti­ben is csak ke­ve­sek szá­má­ra el­ér­he­tő szö­veg­rész­le­tek kon­tex­tu­sá­ban szem­lél­ve új össze­füg­gé­se­ket fe­dez­zen fel.

Ek­ler Pé­ter, aki az el­múlt évek so­rán mind szö­veg­ki­adá­sai, mind ta­nul­má­nyai ré­vén nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rult a re­ne­szánsz és a hu­ma­niz­mus eu­ró­pai és ma­gyar­or­szá­gi tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sá­hoz, 2 eb­ben a kö­tet­ben a stu­dia hu­man­ita­tis 15–16. szá­za­di for­rás­szö­ve­ge­i­ből nyújt vá­lo­ga­tást ma­gyar for­dí­tás­ban. Az elő­szó sze­rint azon szer­zők mű­ve­i­nek rész­le­te­it gyűj­töt­te egy­be, akik­re igaz az aláb­bi há­rom ál­lí­tás va­la­me­lyi­ke: 1. a Hun­ga­rus ki­fe­je­zés ko­ra­be­li je­len­té­sé­nek ér­tel­mé­ben ma­gya­rok, vagy jár­tak, él­tek, al­kot­tak Ma­gyar­or­szá­gon; 2. írá­su­kat ma­gyar­or­szá­gi sze­mély­nek aján­lot­ták; 3. nem volt ma­gyar­or­szá­gi kö­tő­dé­sük, de nép­sze­rű­sé­gük alap­ján arra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy mű­ve­ik­nek ha­zánk­ban is vol­tak ol­va­sói. A tár­gyalt mű­vek kö­zül a leg­ko­ráb­bi­ak az 1410–1430-as évek­ben ke­let­kez­tek (Gu­a­ri­no, Tra­pe­zun­ti­us), a leg­ké­sőb­bi­ek kb. 1523 előtt (Va­len­tin Eck, Lu­dovi­cus Tu­be­ro). A kö­tet­be hu­szon­öt, több­sé­gé­ben itá­li­ai, ki­sebb részt ma­gyar és Al­po­kon túli szer­ző össze­sen har­minc mű­vé­ből ke­rült be egy-egy össze­füg­gő (ál­ta­lá­ban rö­vi­debb ter­je­del­mű, egy-két ol­da­las, csak né­hány eset­ben hosszabb, öt-tíz lap­nyi), vagy több nem össze­füg­gő rész­let. A sze­mel­vé­nyek – né­hány olyan rész­le­tük­től (pél­da­mon­da­tok, pél­da­szók, nyelv­ta­ni ter­mi­nu­sok) el­te­kint­ve, ahol a for­dí­tás nem adta vol­na vissza pon­to­san a la­tin ere­de­ti ér­tel­mét – ma­gya­rul ol­vas­ha­tók, a meg­ér­tést se­gí­tő tár­gyi jegy­ze­tek­kel. A kö­tet vé­gén, a bib­li­og­rá­fia után ta­lál­ha­tó le­írás­ból ki­de­rül, hogy a kö­zölt mű­vek nagy ré­szé­nek kéz­ira­tos vagy nyom­ta­tott vál­to­za­ta ma is meg­ta­lál­ha­tó az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár gyűj­te­mé­nyé­ben. A szö­veg­köz­lés, il­let­ve a for­dí­tá­sok alap­já­ul rész­ben az OSZK-ban, rész­ben né­met és fran­cia könyv­tá­rak in­ter­ne­tes ar­chí­vu­má­ban el­ér­he­tő kéz­ira­tok, il­let­ve nyom­tat­vá­nyok, né­hány eset­ben mo­dern ki­adá­sok szol­gál­tak, s a kö­zölt rész­le­tek kö­zül leg­alább há­rom meg­je­lent már ko­ráb­ban új ma­gyar for­dí­tás­ban (Ja­nus Pan­no­ni­us, Dio­me­de Ca­ra­fa, Bart­ho­lo­ma­e­us Frank­for­di­nus).

A kö­tet­ben ol­vas­ha­tó egy ál­ta­lá­nos be­ve­ze­tő a hu­ma­nis­ta mű­velt­ség­ről, mű­ve­lő­dés­ről, ne­ve­lés­ről eu­ró­pai és ma­gyar vo­nat­ko­zás­ban, to­váb­bi be­osz­tá­sa pe­dig a stu­dia hu­man­ita­tis öt ágá­nak fe­lel meg: külön-külön fe­je­ze­tet kap­tak a grammatikai-filológiai, a re­to­ri­kai, a po­é­ti­kai, a his­to­riog­rá­fi­ai és a mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai szö­ve­gek. A szö­veg­ren­de­zés el­vé­ről nem ka­punk út­mu­ta­tást, a kro­no­ló­gi­ai ren­de­zé­si elv min­den­eset­re csak na­gyon kor­lá­to­zot­tan ér­vé­nye­sül. Ek­ler Pé­ter a fe­je­ze­tek ele­jén rö­vid be­ve­ze­tők­ben is­mer­te­ti az adott tu­do­má­nyok hu­ma­niz­mus kori tör­té­ne­té­re vo­nat­ko­zó fon­to­sabb ada­to­kat, míg az egyes sze­mel­vé­nye­ket az adott szer­ző szer­ző élet­raj­za, il­let­ve al­ko­tói te­vé­keny­sé­gé­nek rö­vid össze­fog­la­ló­ja kí­sé­ri. Noha szö­veg­gyűj­te­mé­nyek ese­té­ben ez szo­kat­lan el­já­rás, a kö­tet né­hány al­fe­je­ze­té­ben nincs szö­veg­köz­lés, csu­pán egy-egy szer­zőt, mű­vet, mű­cso­por­tot mu­tat­nak be.

A fe­je­ze­tek­be vál­to­za­tos, az adott tárgy­kört, ha nem is ki­me­rí­tő­en, de jól il­luszt­rá­ló sze­mel­vé­nyek ke­rül­tek. 3 A tar­ta­lom­jegy­zékből 4 első pil­lan­tás­ra is ki­tű­nik a gram­ma­ti­kai és a re­to­ri­kai szö­ve­gek túl­sú­lya. Azt, hogy mi­ért eze­ket a te­rü­le­te­ket ré­sze­sí­tet­te előny­ben, Ek­ler Pé­ter az elő­szó­ban ma­gya­ráz­za meg: mi­vel a his­to­riog­rá­fi­ai és a mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai mű­vek nagy ré­sze már ma­gya­rul is ol­vas­ha­tó, ő in­kább a gram­ma­ti­ka, a re­to­ri­ka és a po­é­ti­ka kö­ré­be tar­to­zó, Ma­gyar­or­szá­gon ke­vés­bé is­mert szö­ve­ge­ket kí­ván­ta be­mu­tat­ni, nép­sze­rű­sí­te­ni. A vá­lo­ga­tás te­ma­ti­kus arány­ta­lan­sá­ga­it fi­gye­lem­be véve ta­lán cél­sze­rűbb lett vol­na le­mon­da­ni a stu­dia hu­man­ita­tis mind az öt fő ágá­nak sze­re­pel­te­té­sé­ről, s a tör­té­net­írók mű­ve­i­nek be­mu­ta­tá­sát, va­la­mint a mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai fe­je­ze­tet tel­jes­ség­gel mel­lőz­ve na­gyobb te­ret biz­to­sí­ta­ni az e két te­rü­let­hez ké­pest va­ló­ban ne­he­zeb­ben el­ér­he­tő szö­ve­gek­nek, s hosszabb rész­le­te­ket kö­zöl­ni a kö­tet­be fel­vett szer­zők­től, vagy raj­tuk kí­vül má­so­kat is be­il­lesz­te­ni a sor­ba. Így ki­ma­rad­hat­tak vol­na az egyes szer­ző­ket, il­let­ve a kor­szak mű­velt­sé­gét, iro­dal­mát tár­gya­ló le­író ré­szek is, me­lyek in­for­ma­tí­vak ugyan, de nem ter­jed­nek túl má­sutt is fel­lel­he­tő ada­tok új­ra­köz­lé­sé­nél. Ez a meg­ol­dás egy ilyen, vi­szony­lag kis ter­je­del­mű kö­tet ese­té­ben is le­he­tő­vé tet­te vol­na to­váb­bi sze­mel­vé­nyek köz­lé­sét. Mind­azon­ál­tal igaz az is, hogy így vi­szont a téma iránt ér­dek­lő­dő, de ab­ban nem, vagy csak ke­vés­sé já­ra­tos ol­va­só (pél­dá­ul egy egye­te­mi hall­ga­tó) for­rás­gyűj­te­mény­ként és ké­zi­könyv­ként is jól hasz­nál­hat­ja a köny­vet, anél­kül, hogy – amennyi­ben nem sze­ret­ne egy-egy té­má­ban job­ban el­mé­lyed­ni – to­váb­bi szak­iro­da­lom után kel­le­ne néz­nie.

A kö­tet­ben kö­zölt sze­mel­vé­nyek mind­egyi­ke árul­ko­dik va­la­mi­lyen mó­don a 15–16. szá­za­di Ma­gyar­or­szá­gon élő em­be­rek mű­velt­sé­gé­ről, an­nak for­rá­sa­i­ról, s ál­ta­lá­ban a mű­ve­lő­dés meg­va­ló­su­lá­si for­má­i­ról, fo­lya­ma­tá­ról, ál­lo­má­sa­i­ról, de ter­mé­sze­te­sen és köz­vet­le­nül me­sél a a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom egy bi­zo­nyos cso­port­já­ról, a cso­port tag­ja­i­nak te­vé­keny­sé­gé­ről, élet­kö­rül­mé­nye­i­ről, min­den­nap­ja­i­ról is. Ma­nap­ság, ami­kor az em­be­ri­ség év­ez­re­dek alatt fel­hal­mo­zott tu­dás­kin­csé­nek egy­re na­gyobb há­nya­da ér­he­tő el egy-két kat­tin­tás­sal, má­sod­per­cek alatt bár­ki szá­má­ra, ér­de­mes be­le­gon­dol­ni, hol és ho­gyan őriz­ték a tu­dást a vizs­gált kor­szak­ban, s mi­lyen ter­mé­sze­tű volt az a tu­dás. 5

Tud­juk, hogy a 15. szá­za­di Ma­gyar­or­szá­gon a tu­dás őr­zői és át­örö­kí­tői el­ső­sor­ban a káp­ta­la­ni is­ko­lák ta­ná­rai vol­tak, akik a kö­zép­ko­ri gya­kor­lat és szem­lé­let foly­ta­tó­i­ként ja­va­részt a meg­elő­ző szá­za­dok­ban hasz­nált szö­ve­gek­hez fér­tek hoz­zá, s az ezek­ben kö­zölt is­me­re­te­ket ad­ták át ta­nít­vá­nya­ik­nak, a ké­sőbb ér­tel­mi­sé­gi pá­lyá­ra lépő fi­a­ta­lok­nak. 6 A na­gyon cse­kély szá­mú fő­úri könyv­tár össze­té­te­lé­ről Vi­téz Já­no­sén és Má­tyás ki­rá­lyén kí­vül nem so­kat tu­dunk. Ezek min­den­eset­re az ab­ban a kor­ban ren­del­ke­zés­re álló tu­dás va­ló­sá­gos kin­cses­bá­nyái vol­tak, fő­ként tu­laj­do­no­sa­ik nagy­szá­mú és in­ten­zív itá­li­ai kap­cso­la­ta­i­nak kö­szön­he­tő­en. Ek­ler Pé­ter ko­ra­be­li for­rá­sok­ból vett idé­ze­tek­kel tűz­delt be­ve­ze­tő­jé­ben ár­nyalt ké­pet fest a nagy ha­tal­mú egy­há­zi ve­ze­tő, il­let­ve a ki­rály kör­nye­ze­té­ben, ud­va­rá­ban fo­lyó szel­le­mi élet­ről. De ol­vas­ha­tunk er­ről az egyik sze­mel­vény­ben, Bar­to­lo­meo del­la Fon­te le­ve­lé­ben is, aki 1489-ben így írt Má­tyás­ról:

[…] te, oly sú­lyos ten­ni­va­ló­id kö­ze­pet­te, nem ha­gyod el­pusz­tul­ni a régi írók mű­ve­it sem régi vol­tuk okán, az újak al­ko­tó­ked­vét pe­dig je­len­tős ju­tal­mak és tiszt­sé­gek ígé­re­té­vel ösz­tön­zöd. Ha a ko­ráb­bi ki­rá­lyok is így cse­le­ked­tek vol­na, nem ve­szett vol­na el oly sok je­les szer­ző, és nem he­ver­tek vol­na sö­tét­ség­ben oly so­ká­ig az em­ber­hez leg­in­kább mél­tó tu­do­má­nyok. […] Ab­ból pe­dig örök­ké tar­tó és pá­rat­lan di­cső­sé­ged szár­ma­zik, hogy ud­va­rod­ban meg­ad­tad a je­let va­la­mennyi tu­do­mány­sze­re­tő­nek, hogy min­den or­szág­ból, vá­ros­ból, nép­ből és nem­zet­ből hoz­zád, a leg­bő­ke­zűbb ki­rály­hoz gyűl­je­nek a lit­te­rá­tus fér­fi­ak. […] Én […] hi­he­tet­le­nül he­vü­lök azért, hogy erőm­höz ké­pest va­la­mi­vel hoz­zá­já­rul­has­sak a te tel­jes­ség­gel he­lyén­va­ló és igen di­csé­ret­re mél­tó ter­ved­hez, amely egy nyil­vá­nos könyv­tár és egy stu­dio lét­re­ho­zá­sá­ra irá­nyul. 7

Azt, hogy mi­lyen rend­ha­gyó s fon­tos gon­do­lat és tett volt egy ilyen ki­vá­ló könyv­tár össze­gyűj­té­se, jól ér­zé­kel­te­tik Ga­le­ot­to Mar­zi­ó­nak szin­tén a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó so­rai, me­lyek­kel Bá­t­ho­ri Mik­lós jel­le­mén túl a köz­mű­velt­ség ko­ra­be­li hely­ze­tét is be­mu­tat­ja:

[Bá­t­ho­ri] ne­hogy a sem­mit­te­vés­nek és a fe­cse­gés­nek hó­dol­jon, míg a ki­rá­lyi ta­nács össze­ül, egy köny­vet ho­zott ma­gá­val, ha jól em­lék­szem, Ci­ce­ró­nak azt a mű­vét, mely­nek Tus­cu­lu­mi kér­dé­sek a címe. So­kan ne­vet­tek, hogy ez a ki­vá­ló ifjú köny­vet ol­vas, szo­kat­lan és új do­log ugyan­is a ma­gya­rok­nál, ahol a fe­cse­gés és a plety­ká­zás jár­ja, hogy a püs­pö­kök köny­vet ol­vas­gas­sa­nak.” (Kar­dos Ti­bor for­dí­tá­sa) 8

A ki­rá­lyi könyv­tár­ba be­jut­ni, s az ott meg­ta­lál­ha­tó kó­de­xe­ket ta­nul­má­nyoz­ni na­gyon ke­ve­sek ki­vált­sá­ga volt. Az egy­sze­rűbb, ne­me­si, pol­gá­ri szár­ma­zá­sú em­be­rek szá­má­ra csak az ol­csóbb, nyom­ta­tott köny­vek el­ter­je­dé­sé­nek idő­sza­ká­ban nyílt le­he­tő­ség arra, hogy a kor­ban hoz­zá­fér­he­tő tu­dás egyes te­rü­le­te­in ala­po­sab­ban tá­jé­ko­zód­has­sa­nak. Tud­juk azon­ban, hogy szé­le­sebb mű­velt­sé­get mind a fő‑, mind az ala­cso­nyabb ran­gú­ak még hosszú ide­ig csak kül­föl­di ta­nul­mány­utak al­kal­má­val sze­rez­het­tek. Azt, hogy eh­hez mi­lyen nagy szük­sé­gük volt csa­lád­juk tá­mo­ga­tá­sá­ra s ele­gen­dő anya­gi fe­de­zet­re, a „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca” sze­mel­vé­nyei kö­zül szo­kat­lan for­rás­ként a le­vél­írá­si tan­köny­vek pél­da­tá­rá­nak rész­le­tei szem­lél­te­tik. Az egyik „szi­tu­á­ci­ós gya­kor­lat­ban” a meg­íran­dó le­ve­let egy apa írja a fi­á­nak, fel­szó­lít­va őt arra, hogy há­za­sod­jék meg.

Atyai va­gyo­nod egyet­len örö­kö­se vagy, fi­vé­re­id meg­hal­tak. Ha ko­ráb­ban azt kí­ván­tam tő­led, hogy a tu­do­má­nyok­kal fog­lal­kozz, most már meg­vál­toz­tat­tam [aka­ra­to­mat]: úgy tet­szik te­hát, hogy nő­sülj meg, és vedd bir­tok­ba a há­zat és a föl­det. Csi­nos szűz­zel fo­gom össze­köt­ni az éle­te­det, aki­vel igen bol­dog éle­ted lesz. Ég áld­jon!

A pél­da­tár köz­li a fiú vá­la­szát is, mely­ben az áll, hogy aho­gyan ed­dig, ter­mé­sze­te­sen ez után is kö­vet­ni fog min­den atyai uta­sí­tást. S bár eb­ben az eset­ben nem fel­tét­le­nül va­gyunk biz­to­sak ben­ne, hogy egy, ép­pen a bol­dog és gond­ta­lan di­ák­éve­it élő ifjú min­den eset­ben ilyen vá­lasz­le­ve­let kül­dött vol­na, a tan­könyv kö­vet­ke­ző pél­dá­ja egy más­faj­ta, va­ló­szí­nű­leg na­gyon is jel­lem­ző élet­hely­zet­ről tu­dó­sít. E sze­rint egy jó­aka­ró (szü­lő vagy ba­rát) biz­tat­ja az if­jút arra, hogy foly­tas­sa ta­nul­má­nya­it, jár­jon egye­tem­re. Az erre adott rö­vid vá­lasz is jól áb­rá­zol­ja a kor szo­ci­á­lis fel­té­te­le­it.

Kel­le­mes do­log egye­tem­re men­ni azok­nak, akik gaz­da­gok. De mi­vel én sze­gény va­gyok, sem­mi ja­vam sincs, már né­hány gim­ná­zi­um el is uta­sí­tott. Ne ja­va­solj hát ef­fé­le elő­ke­lő dol­got, hi­szen lá­tod, hogy a sze­gény­ség aka­dá­lyoz. Ég ve­led! 9

Pa­u­lus Nia­vis tan­köny­vé­nek to­váb­bi, a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó rész­le­tei is árul­kod­nak a kor em­be­ré­nek min­den­na­pi örö­me­i­ről, bá­na­ta­i­ról. Van olyan le­vél, amely­ben a leg­fris­sebb hí­re­ket ad­ják to­vább, má­sik pe­res ügy­ben való óva­tos­ság­ra int. Más eset­ben a le­vél­író, aki épp ba­rát­já­nak gra­tu­lál édes­ap­ja pol­gár­mes­te­ri ki­ne­ve­zé­sé­hez, azt a meg­le­pő vá­laszt kap­ja, hogy az elöl­já­ró­ság in­kább gond, mint öröm, s a fiú in­kább sze­re­tett vol­na el­len­ke­ző ér­tel­mű hí­re­ket kap­ni. Megint más hely­zet­ben a le­vél­író ta­ná­csot kér ba­rát­já­tól, va­jon adja‑e al­kí­mi­á­ra a fe­jét, hi­szen ál­lí­tó­lag könnyű ki­ta­nul­ni, s biz­tos jö­ve­del­met kí­ná­ló szak­ma. A vá­lasz azon­ban ki­áb­rán­dí­tó (s nap­ja­ink­ban is ér­vé­nyes) meg­fi­gye­lést kö­zöl: „igen so­kan ’szak­ér­tők’, akik ha­zud­va azt hir­de­tik, hogy is­me­rik, de so­ka­kat rá­szed­nek.” 10

Aho­gyan már utal­tunk rá, a kö­tet­ben a grammatikai-filológiai, re­to­ri­kai tár­gyú mű­vek kap­tak na­gyobb te­ret. Az ezek­ből vett sze­mel­vé­nyek ol­vas­tán min­den bi­zonnyal el­ju­tunk ad­dig a kö­vet­kez­te­té­sig, hogy a nyelv­ta­nu­lás min­den kor em­be­re szá­má­ra nagy ne­héz­sé­gek­kel járt és jár, s a hu­ma­nis­ták­nak sem ment könnyen a la­tin nyelv el­sa­já­tí­tá­sa. A 15. szá­zad­ban a pa­pír­gyár­tás és a köny­ve­lő­ál­lí­tás tech­ni­kai fel­té­te­lei nem ad­tak sok le­he­tő­sé­get a gya­kor­lás­ra, az is­mét­lés­re, hi­szen nyil­ván­va­ló­an mind a pa­pír­ral, mind az író­esz­kö­zök­kel, mind a fény­for­rá­sok­kal ta­ka­ré­kos­kod­nia kel­lett di­ák­nak és ta­nár­nak egy­aránt. Ter­mé­sze­tes te­hát, hogy azok­ban az év­szá­za­dok­ban az em­be­ri em­lé­ke­zet egé­szen más­ként mű­kö­dött, mint ma­nap­ság, 11 jó­val na­gyobb sze­re­pük volt a me­mo­ri­te­rek­nek, s az is­me­re­te­ket igye­kez­tek egy­részt já­té­kos for­má­ban át­ad­ni (ld. a kö­tet­ben sze­rep­lő rész­le­tet And­re­as Gu­ar­na Sal­ern­ita­tus tan­köny­vé­ből, mely­ben az egyes szó­cso­por­to­kat egy­más­sal har­co­ló el­len­fe­lek­ként mu­tat­ja be), más­részt ké­zen­fek­vő mód­sze­rek­kel se­gí­te­ni azok em­lé­ke­zet­be vé­sé­sét és fel­idé­zé­sét. Ilyen ké­zen­fek­vő, egy­sze­rű mód­szer volt fel­so­ro­lás­sze­rű­en vers­be szed­ni nyelv­ta­ni je­len­sé­gek ne­ve­it, sza­vak cso­port­ja­it, aho­gyan azt pél­dá­ul Va­len­tin Eck tet­te Su­pel­lec­ti­li­um fasci­cu­lus című, a kö­tet­ben be­mu­ta­tott mű­vé­ben. Ha­son­ló mód­szert fi­gyel­he­tünk meg a Ge­or­gi­us Tra­pe­zun­ti­us dialektika-tankönyvéből idé­zett rész­let­ben is, ahol a lé­te­ző és nem lé­te­ző la­tin (il­let­ve olyan csen­gé­sű) sza­vak­ból álló, összes­sé­gé­ben ér­tel­met­len ver­si­ke dia­lek­ti­kai is­me­re­tek me­mo­ri­zá­lá­sát se­gít­he­ti, mi­vel a sza­vak ma­gán­hang­zói lo­gi­kai alap­té­te­lek­nek fe­lel­tet­he­tő­ek meg.

Arra a kér­dés­re, hogy mi­lyen ter­mé­sze­tű volt a 15. szá­za­di ér­tel­mi­sé­gi­ek tu­dá­sa, egé­szen egy­sze­rű vá­lasz is ad­ha­tó: szin­te ki­zá­ró­lag an­tik ere­de­tű, hi­szen az egyes tudomány- és mű­velt­sé­gi te­rü­le­tek­re vo­nat­ko­zó is­me­re­te­ket az óko­ri gö­rö­gök­től és ró­ma­i­ak­tól ta­nul­ták meg. Ez a meg­ál­la­pí­tás a kü­lön­fé­le tu­do­má­nyok­ra más-más mér­ték­ben igaz, de csu­pán a teo­ló­gia te­kin­te­té­ben ál­lít­hat­juk, hogy kor­lá­to­zot­tan ér­vé­nye­sül. A hu­ma­nis­ták sze­mé­ben az an­ti­kok va­ló­ban a min­den­tu­dás le­té­te­mé­nye­sei vol­tak, s ép­pen ezért irá­nyult óri­á­si igye­ke­ze­tük arra, hogy e tu­dás min­den mor­zsá­ját össze­gyűjt­ve a le­he­tő leg­pon­to­sab­ban re­pro­du­kál­ják, meg­ért­sék és ma­gu­ké­vá te­gyék azt. Eh­hez a gyűj­tö­ge­tés­hez ter­mé­sze­te­sen fel tud­ták hasz­nál­ni kö­zép­ko­ri szer­zők mű­ve­it is, akik szin­tén so­kat ta­nul­tak az óko­ri­ak­tól, hi­szen – aho­gyan Ek­ler Pé­ter írja a kö­tet elő­sza­vá­ban – „klasszi­kus szer­ző­ket a kö­zép­kor­ban is ol­vas­tak” (16.), s a töb­bi tu­do­mány­te­rü­let­re is igaz, amit ugyan­itt ol­vas­ha­tunk, vagy­is hogy „ál­ta­lá­ban fo­lya­ma­tos át­me­net­ről, a kö­zép­ko­ri és hu­ma­nis­ta mű­vek egy­más mel­lett élé­sé­ről és nem hir­te­len vál­to­zás­ról le­het be­szél­ni”. Ezt ön­ma­gá­ban is jól ér­zé­kel­te­ti azon sze­mel­vé­nyek vi­szony­lag nagy szá­ma, me­lyek an­tik, il­let­ve kora és késő kö­zép­ko­ri mű­vek alap­ján ké­szí­tett, de a leg­ke­vés­bé sem el­avult, a kor­ban s ké­sőbb is sok­fe­lé for­ga­tott kom­pen­di­u­mok rész­le­tei. (Az an­tik szö­ve­gek hu­ma­nis­ta új­ra­hasz­no­sí­tá­sát jól il­luszt­rál­ja Au­gus­ti­nus Mo­ra­vus Olo­mu­cen­sis pél­dá­ja: a le­vél­fo­gal­ma­zá­si tan­köny­vé­ből vett rész­le­tet Ek­ler a mű for­rá­sá­ul szol­gá­ló Rhe­to­ri­ca ad He­ren­ni­um Ada­mik Tamás-féle for­dí­tá­sát ala­pul véve for­dí­tot­ta le, de ugyan­ezt meg­te­het­te vol­na az Al­brecht von Eyb-szemelvény Cicero-idézeteinek ese­té­ben is, ha az Epis­tu­lae ad fa­mi­lia­resnak nem csak vá­lo­ga­tott ma­gyar for­dí­tá­sa áll­na ren­del­ke­zé­sünk­re.)

A mű­ve­lő­dés ko­ra­be­li tör­té­ne­tét tá­gabb pers­pek­tí­vá­ból szem­lél­ve az ókor­ban fel­hal­mo­zott tu­dás­hoz való egy­re szé­le­sebb körű hoz­zá­fé­rés­ről be­szél­he­tünk. A „Mar­ga­ri­ta” szá­mos pél­dá­val szol­gál arra, hogy a ko­ra­be­li ér­tel­mi­sé­gi a vi­lág min­den je­len­sé­gé­re, a nyelv­re, az élet tör­té­né­se­i­re, az őt kö­rül­ve­vő ter­mé­szet­re és sa­ját ma­gá­ra is az an­ti­kok szem­üve­gén át te­kin­tett. Ah­hoz, hogy el­jut­has­son a bo­nyo­lul­tabb kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­hoz, az őt (aho­gyan már a ré­gi­e­ket is) fog­lal­koz­ta­tó prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­hoz, elő­ször a la­tint kel­lett el­sa­já­tí­ta­nia an­tik pél­da­ké­pe­i­hez ha­son­ló­an ma­gas szin­ten. Igye­ke­zett te­hát pon­to­san meg­ér­te­ni a több száz éves szö­ve­ge­ket (lásd pél­dá­ul Val­la vagy Pe­rot­ti szó­ma­gya­rá­za­ta­it), más­részt a gya­kor­lat­ban al­kal­maz­ni a meg­szer­zett tu­dást, ami­hez nagy se­gít­sé­gé­re vol­tak a nyelv­tan­köny­vek te­ma­ti­kus, il­let­ve egy-egy nyelv­ta­ni sza­bályt szá­mos pél­dá­val il­luszt­rá­ló rész­le­tei, to­váb­bá a fogalmazás-tankönyvek. 12 A szá­má­ra is­me­ret­len je­len­sé­gek le­írá­sá­nál sem elé­ge­dett meg az­zal, hogy csu­pán sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­i­ról tu­dó­sít­son: An­ge­lo Po­li­zi­a­no pél­dá­ul a „te­ve­pár­duc” nevű ál­la­tot, me­lyet 1486-ban sze­mé­lye­sen fi­gyel­he­tett meg Fi­ren­zé­ben, Ho­ra­ti­us, Hé­li­o­dór­osz, Dión, Pli­ni­us és Var­ro se­gít­sé­gé­vel mu­tat­ta be egy nyil­vá­nos elő­adá­son. (Ha va­la­ki bi­zony­ta­lan len­ne a „te­ve­pár­duc” mi­ben­lé­tét il­le­tő­en, nyu­god­tan idéz­ze fel ál­lat­ta­ni is­me­re­te­it, vég­ső eset­ben pe­dig la­poz­za fel a Mar­ga­ri­tát a 61–62. ol­da­lon.) Ter­mé­sze­tes volt to­váb­bá, hogy óko­ri for­rá­sok alap­ján ér­tel­mez­zék, ma­gya­ráz­zák az em­ber testi-lelki fo­lya­ma­ta­it, aho­gyan az em­be­ri­ség sor­sát, a tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, a föl­dön és az égen ta­pasz­tal­ha­tó ter­mé­sze­ti je­len­sé­ge­ket is. John Grib­bin szel­le­mes meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint, ha egy, a 10. szá­zad­ban élt em­ber fel­tá­madt vol­na a 15. szá­zad­ban, szin­te tö­ké­le­te­sen ki­is­mer­te vol­na ma­gát. 13 Meg­lá­tá­sát azon­ban ta­lán nem túl­zás né­mi­képp mó­do­sí­ta­ni: egé­szen az óko­rig vissza­men­ni az idő­ben. A ko­ráb­bi szi­lárd vi­lág­kép ugyan­is csak a 15–16. szá­za­di tu­do­má­nyos fel­fe­de­zé­sek ered­mé­nye­ként ren­dült meg, s az ókor­ból örö­költ alap­el­ve­ket, a ha­gyo­má­nyos né­ze­te­ket, hi­e­del­me­ket, me­lyek a Ró­mai Bi­ro­da­lom ha­nyat­lá­sá­val egy idő­ben szin­te csor­bí­tat­la­nul ke­rül­tek át a po­li­te­is­tá­ból mo­no­te­is­tá­vá lett eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ci­ó­ba, csak a vi­lág egy­re pon­to­sabb és rész­le­te­sebb meg­is­me­ré­sé­vel pár­hu­za­mo­san mind job­ban meg­erő­sö­dő (s pél­dá­ul Ko­per­ni­kusz, Ga­li­lei, New­ton vagy Des­cartes ne­vé­vel fém­jel­zett) racionalista-empirista, il­let­ve a jel­lem­zőb­ben a 18. szá­zad­tól te­ret nye­rő ate­is­ta szem­lé­let­mód tud­ta meg­in­gat­ni; s noha e mo­dern vi­lág­szem­lé­let kép­vi­se­lői kö­zött nagy szám­ban vol­tak, akik nem lát­tak el­lent­mon­dást az an­tik, il­let­ve a ke­resz­tény vi­lág­kép és az új tu­do­má­nyos ku­ta­tá­si ered­mé­nyek kö­zött, nagy ré­szük rend­re meg tud­ta cá­fol­ni a régi el­kép­ze­lé­se­ket, ma­gya­rá­za­to­kat. 14

Mind­ezek­re a köz­is­mert je­len­sé­gek­re azért tar­tot­tuk fon­tos­nak ki­tér­ni, mert a kö­tet re­to­ri­kai fe­je­ze­té­nek vé­gén he­lyet ka­pott he­lyet egy idé­zet Me­lanch­ton 1518-as wit­ten­ber­gi be­szé­dé­ből. Itt ol­vas­ha­tó a kö­vet­ke­ző mon­dat: „Mer­je­tek oko­sak len­ni, tisz­tel­jé­tek a régi la­ti­no­kat, a gö­rö­gö­ket pe­dig zár­já­tok szí­ve­tek­be, akik nél­kül a la­ti­no­kat nem le­het he­lye­sen tár­gyal­ni.” A mon­dat első rész­le­te ter­mé­sze­te­sen a hí­res ho­ra­ti­u­si „Sa­pe­re aude!”-felszólítással azo­nos, mely­nek két év­szá­zad­dal Me­lanch­ton ha­lá­la után – mint tud­juk – Kant is nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott. 15 En­nek kap­csán fon­tos rá­mu­tat­ni arra, hogy a ho­ra­ti­u­si jel­mon­dat hu­ma­nis­ta, il­let­ve 18. szá­za­di ér­tel­me­zé­se kö­zöt­ti el­té­rés ki­vá­ló­an szem­lél­te­ti az eu­ró­pai műveltség- és tu­do­mány­tör­té­net va­ló­di nagy for­du­la­tá­nak mi­ben­lé­tét: míg Me­lanch­ton arra buz­dí­tot­ta kora em­be­rét, hogy igye­kez­zék min­dent meg­ta­nul­ni az óko­ri és a ke­resz­tény fi­lo­zó­fia és teo­ló­gia leg­na­gyobb­ja­i­tól, s leg­főbb cél­ja azok mi­nél tö­ké­le­te­sebb után­zá­sa le­gyen, ad­dig Kant ép­pen a ha­gyo­má­nyos né­ze­tek­től való el­ru­gasz­ko­dás­ra ösz­tön­zött, az egyé­ni ta­pasz­ta­lás s az ab­ból adó­dó sze­mé­lyes kö­vet­kez­te­té­sek el­sőbb­sé­gét hir­det­ve. Ez az el­sőbb­ség azon­ban, s a ré­git az új­jal való fel­vál­tás­nak a szük­sé­ges­sé­ge, aho­gyan a kö­tet­ben kö­zölt sze­mel­vé­nyek ré­vén is meg­fi­gyel­he­tő, amennyi­re igaz a ter­mé­szet­tu­do­má­nyok ese­té­ben, annyi­ra ke­vés­sé áll a böl­csé­szet­tu­do­má­nyok­ra. Az óko­ri szer­zők­nél ol­vas­ha­tó is­me­re­tek­ből épít­ke­ző, azo­kat sok­szor vál­to­zat­lan for­má­ban új­ra­köz­lő, új­ra­ren­de­ző hu­ma­nis­ták tan­köny­vei a mai na­pig ér­vé­nyes tu­dást köz­ve­tí­te­nek. Nem ér­tünk te­hát egyet Ek­ler Pé­ter­rel, aki az elő­szó­ban arra fi­gyel­mez­tet, hogy a nyelv­ta­ni sze­mel­vé­nyek nem al­kal­ma­sak a la­tin nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­ra. Épp el­len­ke­ző­leg, azt gon­dol­juk, hogy mind az öt, a kö­tet­ben tár­gyalt tu­do­mány el­sa­já­tí­tá­sá­ban a mai diák vagy ta­nul­ni vá­gyó is nagy ha­szon­nal for­gat­hat­ná a be­vá­lo­ga­tott mű­ve­ket. Ha az azok­ban kö­zölt ada­tok oly­kor el­avul­tak vagy pon­tat­la­nok is, ha ma­gya­rá­za­ta­ik oly­kor ne­héz­ke­sek a ha­son­ló té­má­jú mai szak­köny­vek­hez ké­pest, a ben­nük össze­gyűj­tött alap­ve­tő is­me­re­tek a nyelv­ről, az em­ber­ről, a tör­té­ne­lem­ről időt­ál­ló­nak bi­zo­nyul­tak. Az is­mer­te­tőnk mot­tó­já­ul vá­lasz­tott idé­ze­tet en­nek meg­fe­le­lő­en így pon­to­sí­ta­nánk: „Az an­ti­kok so­kat tud­tak, és sok min­dent le­nyúl­tak elő­lünk.”

Ezen a pon­ton nem ha­lo­gat­hat­juk to­vább, hogy szól­junk a kö­tet cí­mé­vel és mű­fa­ji ön­meg­ha­tá­ro­zá­sá­val kap­cso­la­tos ag­gá­lya­ink­ról. A „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca” cí­met, noha első rá­né­zés­re ta­lá­ló­nak tűn­het, azért nem tart­juk jó vá­lasz­tás­nak, mert nem iga­zán il­lesz­ke­dik a kö­tet tar­tal­má­hoz. Sem ab­ban az eset­ben, ha a szó­kap­cso­lat ere­de­ti je­len­té­sé­re (kb. „köl­tői gyöngy[szem]”), sem ak­kor, ha Al­brecht von Eyb­nek az idé­ző­jel­lel evo­kált azo­nos című mun­ká­já­ra gon­do­lunk. Ek­ler Pé­ter „Mar­ga­ri­tá”-já­ban – von Eyb mű­vé­től el­té­rő­en – el­ső­sor­ban nem fi­lo­zó­fu­sok, tör­té­net­írók, szó­no­kok, köl­tők mű­ve­i­ből vett gon­do­la­tok ol­vas­ha­tók (vagy csak több­nyi­re má­sod­la­go­san, má­sod­kéz­ből), ha­nem ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve tan­köny­vek, szak­köny­vek rész­le­tei. S noha a né­met hu­ma­nis­ta műve ezek közé so­rol­ha­tó, és egy jel­lem­ző fe­je­ze­te bele is ke­rült a kö­tet­be, cí­mé­nek át­eme­lé­sét, új­ra­hasz­no­sí­tá­sát pon­tat­lan­nak és in­do­ko­lat­lan­nak érez­zük.

Némi el­len­ér­zés­sel ta­lán, de vi­szony­lag gyor­san túl is lép­nénk a fő­cí­men, ha nem len­ne alat­ta egy al­cím, mellyel kap­cso­lat­ban to­váb­bi ki­fo­gá­sok me­rül­nek fel ben­nünk. A hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nyai a Kárpát-medencében 1526-ig al­cím olyan tér­be­li, idő­be­li, va­la­mint tudomány‑, eszme- és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ke­re­te­ket je­löl ki, me­lyek­kel kap­cso­lat­ban a szer­kesz­tői elő­szó szol­gál to­váb­bi ma­gya­rá­zat­tal. A tér­be­li ke­ret ki­je­lö­lé­sé­ről fen­tebb már esett szó, s ez va­ló­ban in­do­kol­ha­tó, az­zal a ki­egé­szí­tés­sel, hogy eze­ket a szö­ve­ge­ket ter­mé­sze­te­sen nem csak a Kárpát-medence, azaz az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén ol­vas­ták. A „hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nyai” te­ma­ti­kai meg­je­lö­lést az elő­szó a kö­vet­ke­ző­kép­pen pon­to­sít­ja: a szer­kesz­tői cél­ki­tű­zés az volt, hogy a gyűj­te­mény a stu­dia hu­man­ita­tis tel­jes rend­sze­ré­be en­ged­jen be­pil­lan­tást, an­nak tárgy­kö­rén a gram­ma­ti­kát, a re­to­ri­kát, a po­é­ti­kát, a tör­té­net­írást és a mo­rál­fi­lo­zó­fi­át ért­ve (13.); a be­vá­lo­ga­tott mű­vek­nek szé­le­sebb ol­va­só­kö­zön­sé­ge le­he­tett Ma­gyar­or­szá­gon, ta­nít­hat­tak be­lő­lük (15.); nem az egye­te­mi kép­zés vagy az al­sóbb szin­tű ok­ta­tás tan­köny­vei, és nem is ki­zá­ró­lag a ko­ra­be­li ki­rá­lyi, fő­úri, vá­ro­si könyv­tá­rak anya­ga ké­pez­te a vizs­gá­lat tár­gyát.

Itt ér­de­mes meg­áll­ni egy pil­la­nat­ra, és vé­gig­gon­dol­ni, mire szá­mí­tunk, ha egy kö­tet bo­rí­tó­ján azt ol­vas­suk, hogy a „hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nya­i­nak” an­to­ló­gi­á­ja. Min­den bi­zonnyal eszünk­be jut, hány­fé­le tu­do­mány­te­rü­le­ten volt jár­tas egy-egy po­li­hisz­tor hu­ma­nis­ta: a stu­dia hu­man­ita­tis már em­lí­tett öt ágán kí­vül, ha csak som­má­san fog­lal­juk is össze a főbb szel­le­mi te­vé­keny­sé­gi kö­rö­ket, ér­tett a ma­te­ma­ti­ká­hoz, a lo­gi­ká­hoz, a ter­mé­szet­tu­do­má­nyok­hoz, a fi­lo­zó­fi­á­hoz, a jog­hoz és ter­mé­sze­te­sen a teo­ló­gi­á­hoz. A kö­tet­be be­le­la­poz­va s mind­ezen te­rü­le­tek kö­zül csu­pán az első ötöt ta­lál­va némi csa­ló­dást érez­he­tünk, de a te­ma­ti­kai szű­kí­tés ész­sze­rű in­do­ka­it el tud­juk fo­gad­ni. El­fo­gad­ha­tó az is, hogy a gyűj­te­mény­be csak hu­ma­nis­ta szer­ző­sé­gű mű­vek rész­le­tei ke­rül­tek, noha jól tud­juk, hogy a hu­ma­nis­ták leg­töb­bet for­ga­tott, va­ló­ban alap­ve­tő ol­vas­má­nyai nem ezek vagy az ilyen jel­le­gű írá­sok, ha­nem a tár­gyalt kor­szak­ban egy­re na­gyobb bő­ség­ben ren­del­ke­zé­sük­re álló klasszi­kus görög-római szö­ve­gek vol­tak. 16 Mind­eze­ket fon­to­ló­ra véve ezen a pon­ton kér­dé­ses­sé vá­lik, hogy va­jon egy mind­össze har­minc sze­mel­vényt köz­lő for­rás­gyűj­te­mény kirajzolhatja‑e a hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nya­i­nak jel­lem­ző met­sze­tét?

Ez­zel kap­cso­la­to­san ön­kén­te­le­nül fel­ve­tőd­het ben­nünk egy to­váb­bi kér­dés is: me­lyik hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­sé­gé­ről van szó egy­ál­ta­lán? A Má­tyás és Vi­téz Já­nos kö­ré­hez tar­to­zó­ról, vagy a nemesi-polgári szár­ma­zá­sú­ról, aki a Corvina-könyvtárnak leg­fel­jebb a hí­rét is­mer­te? Ezen cso­por­tok mű­velt­sé­ge sok pon­ton el­tért egy­más­tól, sőt va­ló­já­ban nem is be­szél­he­tünk „cso­por­tok­ról”, hi­szen egy­sé­ges ok­ta­tá­si in­téz­mény­rend­szer hí­ján, min­den hu­ma­nis­ta más-más utat járt be, a szó ere­de­ti és át­vitt ér­tel­mé­ben is, az ol­vas­má­nya­ik hal­ma­za­i­nak met­sze­té­be eső kö­zös ele­mek szá­ma csak a 16. szá­zad­tól kez­dett egy­re gya­ra­pod­ni, az egy­re ol­csóbb, mind szé­le­sebb kör szá­má­ra el­ér­he­tő köny­vek­nek kö­szön­he­tő­en. Nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk ar­ról a tény­ről, hogy a 15. szá­za­di Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén rend­kí­vül ke­vés volt az egy főre jutó hu­ma­nis­ták szá­ma. 17 (Rá­adá­sul a kor­szak­kal fog­lal­ko­zó tu­dó­sok kö­ré­ben nincs egy­sé­ges ál­lás­pont arra néz­ve, hogy kö­zé­jük sorolhatjuk‑e pél­dá­ul ma­gát Má­tyás ki­rályt, vagy a kö­tet­ben sze­rep­lő szer­zők egyi­ke, Dio­me­de Ca­ra­fa eti­kai ké­zi­köny­vé­nek cím­zett­jét, Ara­gó­ni­ai Be­at­rix ki­rály­nét.) Ér­de­mes idéz­nünk Kla­ni­czay Ti­bor­nak a kor­szak­ra vo­nat­ko­zó, év­ti­ze­dek­kel ez­előtt meg­fo­gal­ma­zott, de vál­to­zat­la­nul ér­vé­nyes, ál­ta­lá­nos meg­ál­la­pí­tá­sát:

[…] a hu­ma­niz­mus egyes ele­mei be is szü­rem­ked­tek már mind a ko­los­to­ri, mind a deák-irodalomba; – év­ti­ze­dek kel­let­tek még­is ah­hoz, hogy a ne­mes­ség az igé­nye­i­vel és az ér­de­ke­i­vel adek­vát re­ne­szánsz kul­tú­rát és hu­ma­nis­ta iro­dal­mat meg­is­mer­je és el­sa­já­tít­sa. A 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ez utób­bi­a­kat még csak a ki­rá­lyi ud­var és a hoz­zá kap­cso­ló­dó el­vi­lá­gi­a­so­dott fő­pap­ság ápol­ta, s csu­pán a Jagelló-korban kez­dő­dött meg ne­mes­ség és hu­ma­nis­ta mű­velt­ség egy­más­ra ta­lá­lá­sa. 18

A „Mar­ga­ri­ta” al­cí­mé­nek je­len­té­sét to­vább bon­col­gat­va, az a kér­dés sem ér­dek­te­len, lehetett‑e a vizs­gált idő­szak­ban olyan ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­nis­ta, aki a kö­tet­be fel­vett va­la­mennyi mű­vet ol­vas­ta vagy akár cím­ről is­mer­te vol­na? Ilyen tu­dós eb­ben a ko­rai pe­ri­ó­dus­ban szin­te bi­zo­nyo­san nem volt, ta­lán csak ké­sőbb, a kö­zölt szö­ve­gek nyom­ta­tott ki­adá­sa tet­te le­he­tő­vé egy-egy ma­gán­em­ber vagy könyv­tár szá­má­ra, hogy va­la­mennyit a gyűj­te­mé­nyé­ben tud­ja. S ép­pen azért, mert ezek az írá­sok 1526 után is for­ga­lom­ban vol­tak, ol­vas­ták őket, ta­ní­tot­tak be­lő­lük, nem érez­zük in­do­kolt­nak a fel­ső idő­be­li ha­tár ki­je­lö­lé­sét sem. Ez a dá­tum az or­szág tör­té­nel­mé­ben sors­for­dí­tó­nak bi­zo­nyult ugyan, s az ak­kor be­kö­vet­ke­zett ese­mé­nyek át­té­te­le­sen, hosszú tá­von ha­tást gya­ko­rol­tak a kul­tu­rá­lis élet fo­lya­ma­ta­i­ra, de sem­mi­kép­pen sem je­len­tett tö­rést vagy éles vá­lasz­tó­vo­na­lat a Kárpát-medence ak­ko­ri la­ko­sai mű­ve­lő­dé­sé­nek tör­té­ne­té­ben. 19 To­váb­bá, mi­vel a kö­tet da­rab­jai kö­zül a leg­ké­sőb­bi szö­ve­gek 1519-es kel­te­zé­sű­ek, ki­adá­sú­ak (Va­len­tin, Eck, Jo­do­cus Clicht­ove­us; a szin­tén be­mu­ta­tott Tubero-mű is 1522–1523-as), va­ló­ban sem­mi okát nem lát­juk az 1526-os év ki­tün­te­tett ke­ze­lé­sé­nek.

Vissza­tér­ve az al­cím­ben sze­rep­lő, „a hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nyai” ki­té­tel­re, a fen­ti­e­ket össze­gez­ve te­hát azt hang­sú­lyoz­nánk, hogy e szó­össze­té­tel je­len­té­se nem egé­szen azt en­ge­di sej­tet­ni, amit a kö­tet az ol­va­só szá­má­ra kí­nál. (Ezért egy eset­le­ges új, vál­to­zat­lan vagy bő­ví­tett ki­adás pon­to­sabb al­cí­me ta­lán a „Sze­mel­vé­nyek a hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség ol­vas­má­nya­i­ból” le­het.) Ha va­la­ki a „Mar­ga­ri­ta” anya­gá­nál na­gyobb me­rí­tést sze­ret­ne kap­ni a kor­szak iro­dal­má­ból, az bíz­vást for­dul­hat a fen­tebb em­lí­tett ma­gyar nyel­vű an­to­ló­gi­ák­hoz, va­la­mint az újab­ban meg­je­lent, Csil­lag a hol­ló ár­nyé­ká­ban – Vi­téz Já­nos és a ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­niz­mus kez­de­tei című, Vi­téz kö­ré­nek hu­ma­nis­ta mű­velt­sé­gét rész­le­te­sen do­ku­men­tá­ló ki­ad­vány­hoz. A ha­son­ló té­má­jú, ide­gen nyel­vű szak­iro­da­lom­ból jól hasz­no­sít­ha­tó egy Sze­ge­den össze­ál­lí­tott olasz nyel­vű kö­tet, mely az An­to­lo­gia del­la let­te­ra­tu­ra del Quatt­ro­cen­to cí­met vi­se­li, s töb­bek írá­sa­it is meg­ta­lál­juk ben­ne Ek­ler „Mar­ga­ri­tá”-já­nak szer­zői kö­zül. A kor­szak gram­ma­ti­kai, re­to­ri­kai iro­dal­mát jól rend­sze­re­zet­ten mu­tat­ja be to­váb­bá a 2011-ben nap­vi­lá­got lá­tott, A His­to­ry of Re­na­is­sance Rhe­to­ric 1380–1620 című mo­nog­rá­fia, 20 me­lyet ér­de­mes len­ne ma­gyar for­dí­tás­ban is köz­re­ad­ni.

Mind­ezek után sze­ret­ném gyor­san le­szö­gez­ni, hogy ki­fo­gá­sa­im el­le­né­re a ta­lán nem elég­gé pon­tos cí­mek sem­mit sem von­nak le a kö­tet ér­té­ké­ből. Mind a szer­kesz­tő, mind a for­dí­tók igen ér­té­kes mun­kát vé­gez­tek, ami­kor ki­vá­lo­gat­ták, a la­ti­nul nem (elég jól) tudó ol­va­sók szá­má­ra is ért­he­tő­vé tet­ték és köz­re­ad­ták a sze­mel­vé­nye­ket, me­lyek – noha félig-meddig az össze­ál­lí­tó Ek­ler Pé­ter szán­dé­ka el­le­né­re, aki a be­ve­ze­tő­ben ki­je­len­ti, hogy „a Mar­ga­ri­ta nem irodalom‑, nyelv‑, nevelés- vagy mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti szak­könyv” – köz­vet­le­nül meg­szó­la­ló for­rá­sok­ként igen so­kat el­árul­nak a ko­ra­be­li mű­ve­lő­dés­ről, a nyelv­vel és az iro­da­lom­mal való fog­la­la­tos­ko­dás­ról, a tu­dás ter­je­dé­sé­ről, ter­jesz­té­sé­ről, esz­mék áram­lá­sá­ról.

A kö­tet né­hány sa­já­tos­sá­gát il­le­tő kri­ti­kai meg­jegy­zé­sünk el­le­né­re te­hát jó és ha­szon­nal for­gat­ha­tó for­rás­gyűj­te­mény­nek tart­juk a „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­cá”-át. Az itt be­mu­ta­tott mű­vek jog­gal vál­hat­nak to­váb­bi iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pon­tú vizs­gá­lat tár­gyá­vá, s a 15. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi iro­da­lom­ról szó­ló összeg­zé­sek­ben sem le­het majd fi­gyel­men kí­vül hagy­ni őket. Fon­tos fel­fi­gyel­ni arra, hogy míg a ké­szü­lő új aka­dé­mi­ai iro­da­lom­tör­té­net Bene Sán­dor és Kecs­ke­mé­ti Gá­bor ál­tal ki­dol­go­zott kon­cep­ci­ó­ja 21 alap­ján a kö­tet­ben sze­rep­lő mű­vek nagy ré­sze könnyen be­so­rol­ha­tó lesz a maj­da­ni kri­ti­ka­tör­té­ne­ti (gram­ma­ti­ka, re­to­ri­ka, po­é­ti­ka), az idő és az em­lé­ke­zet iro­dal­mát (his­to­riog­rá­fia), va­la­mint az egyéniségtörténet-érzelemtörténet-társasmorál meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­it (mo­rál­fi­lo­zó­fia) tár­gya­ló fe­je­ze­tek­be, ad­dig az itt csu­pán né­hány pél­dá­val il­luszt­rált le­vél­iro­da­lom­nak, a leg­sok­szí­nűbb, leg­több­fé­le funk­ci­ót fel­ven­ni ké­pes pró­zai mű­faj­nak (va­ló­já­ban több­fé­le mű­faj együt­te­sé­nek) tár­gya­lá­sa va­ló­szí­nű­leg na­gyobb fej­tö­rést okoz majd. Az iro­dal­munk pe­ri­o­di­zá­ci­ó­ja kap­csán fel­me­rü­lő, már Bene és Kecs­ke­mé­ti ál­tal is jel­zett prob­lé­mák­hoz (vagy­is ah­hoz a kér­dés­kör­höz, hogy me­lyik eu­ró­pai nem­zet iro­dal­má­ban mi­kor kez­dő­dött és med­dig tar­tott a kö­zép­kor, a re­ne­szánsz és a hu­ma­niz­mus kor­sza­ka) 22 csu­pán egyet­len meg­jegy­zést fűz­nénk: ör­ven­de­tes len­ne, ha az Ek­ler Pé­ter ál­tal va­ló­szí­nű­leg az an­gol nyel­vű szak­iro­da­lom min­tá­já­ra hasz­nált „re­ne­szánsz hu­ma­niz­mus” ki­fe­je­zés nem ter­jed­ne el a ma­gyar szak­iro­da­lom­ban. A ko­ráb­bi ku­ta­tás­nak sem volt szük­sé­ge arra, hogy a ’hu­ma­niz­mus’ szó két je­len­té­sét el­kü­lö­nít­se egy­más­tól, hi­szen az iro­da­lom­tör­té­net kap­csán ’hu­ma­niz­mus­ról’ szól­va csak és ki­zá­ró­lag a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti kor­szak­ra gon­dol­ha­tunk, me­lyet nem szo­kás kor­sza­kol­ni, to­vább osz­ta­ni. (Ez­zel szem­ben a ’re­ne­szánsz’ ter­mi­nust bi­zo­nyos ese­tek­ben va­ló­ban fon­tos pon­to­sí­ta­ni, lásd pél­dá­ul a ’Karoling-reneszánsz’ szak­ki­fe­je­zést.) Így te­hát fe­les­le­ges, s né­ze­tünk sze­rint nem is he­lyes a ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom­ban „re­ne­szánsz hu­ma­niz­mus­ról” be­szél­ni.

A „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­cá”-ban be­mu­ta­tott mű­ve­ket ter­mé­sze­te­sen nem­csak a hu­ma­niz­mus, ha­nem az azt kö­ve­tő év­szá­za­dok iro­dal­má­val fog­lal­ko­zó ku­ta­tók­nak is mi­nél ala­po­sab­ban meg kel­le­ne is­mer­ni­ük. Ezek a szö­ve­gek ugyan­is a 15. szá­za­dot kö­ve­tő­en to­vább­ra is hosszú ide­ig hasz­ná­lat­ban ma­rad­tak, s – noha vál­to­zó össze­té­tel­ben – alap­ol­vas­má­nyai vol­tak a 16. szá­za­di hu­ma­nis­ták­nak, majd a ké­sőb­bi írók­nak, köl­tők­nek, tu­dó­sok­nak is. 23 Tud­juk pél­dá­ul, hogy Mi­kes Le­ve­les­köny­vének szö­ve­gé­ben szá­mos, az ő ide­jé­ben a je­zsu­i­ta ok­ta­tás­ban akár már hosszú ide­je hasz­ná­la­tos, rész­ben hu­ma­nis­ta szer­ző­sé­gű, de eze­ken ke­resz­tül több­nyi­re an­tik és kö­zép­ko­ri le­vél­fo­gal­ma­zá­si tan­könyv­ből vett, ta­nult sab­lo­nos mon­da­tot, pél­dá­ul be­fe­je­ző és záró for­mu­lá­kat ta­lá­lunk. 24 Ah­hoz, hogy régi és kora új­ko­ri ma­gyar iro­dal­munk 15. szá­za­di, hu­ma­nis­ta for­rá­sa­it is na­gyobb ered­mé­nyes­ség­gel, könnyeb­ben tár­has­suk fel, nagy se­gít­ség len­ne, ha az Ek­ler Pé­ter kö­te­té­ben sze­rep­lő mű­vek szö­ve­ge az in­ter­ne­ten is el­ér­he­tő len­ne. Re­mél­he­tő­leg előbb-utóbb az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár is bele tud kez­de­ni olyan nagy­ará­nyú vál­lal­ko­zá­sok­ba, mint azok a kül­föl­di könyv­tá­rak, me­lyek on­line el­ér­he­tő ar­chí­vu­ma­i­nak a kö­tet mun­ka­tár­sai is nagy hasz­nát vet­ték. To­váb­bi lé­pés len­ne a szö­ve­gek jól ke­zel­he­tő és ke­res­he­tő in­ter­ne­tes, di­gi­tá­lis adat­bá­zi­sok­ban való rög­zí­té­se, 25 hi­szen így le­he­tő­vé vál­na olyan szö­veg­össze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tok rend­kí­vül gyors le­fut­ta­tá­sa, me­lyet pél­dá­ul Nagy­il­lés Já­nos vég­zett az El­isa­beth Wes­ton an­gol neo­la­tin köl­tő­nő ver­se­i­be be­le­szőtt an­tik uta­lá­sok fel­de­rí­té­se ér­de­ké­ben. 26 A „Sa­pe­re aude!”-felszólítás ez eset­ben is jól al­kal­maz­ha­tó len­ne. Mer­jünk még oko­sab­bak len­ni!

A kötet tartalma

Grammatica

Gu­a­ri­no Ve­ron­ese Re­gu­lae gram­ma­ti­ca­les
Ge­or­gi­us Tra­pe­zun­ti­us De par­ti­bus ora­tio­nis ex Pris­ci­a­no com­pen­di­um
Lo­ren­zo Val­la Ele­g­an­tiae lin­gu­ae La­ti­nae
Nicc­olò Pe­rot­ti Cor­nu­co­piae; Ru­di­men­ta gram­ma­ti­ces
Bern­hard Per­ger Gram­ma­ti­ces ins­ti­tu­ti­o­nes no­vae
An­ge­lo Po­li­zi­a­no Mis­cel­la­ne­o­rum cent­uria una
Az első nyom­ta­tott görög-latin szó­tár Bu­dán
Ja­kob Hen­rich­mann Gram­ma­ti­cae ins­ti­tu­ti­o­nes
And­re­as Gu­ar­na Sal­ern­ita­tus Gram­ma­ti­cae opus no­vum
Va­len­tin Eck Su­pel­lec­ti­li­um fasci­cu­lus
Bart­ho­lo­me­us Fran­ko­for­di­nus Gryl­lus; In­ter Vi­gi­lan­tiam et Tor­por­em dia­log­us

Rhetorica

Ge­or­gi­us Tra­pe­zun­ti­us Dia­lec­ti­ca
Bar­to­lo­meo del­la Fon­te le­ve­le (1489)
An­to­nio Man­cin­el­li Car­men de fi­gu­ris
Au­gus­ti­nus Mo­ra­vus Olo­mu­cen­sis De modo epis­to­lan­di
Ke­se­rű Mi­hály Iszokratész-fordításai
Des­ide­ri­us Eras­mus De dup­li­ci co­pia ver­bo­rum ac re­rum com­men­ta­rii duo
Al­brecht von Eyb Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca
Pa­u­lus Nia­vis Epis­to­lae bre­ves
Fran­cis­cus Ni­ger Ve­ne­tus Opus­cu­lum scri­ben­di epis­to­las

Historia

Jo­do­cus Clicht­ove­us De re­gis of­fi­cio opus­cu­lum
Pi­et­ro Ran­sa­no
An­to­nio Bon­fi­ni
Bu­o­nac­cor­si, Ric­ci, Pet­an­ci­us
Lu­dovi­cus Tu­be­ro

Poetica

Ja­nus Pan­no­ni­us Renatus-panegyricus
Kon­rad Cel­tis Ars ver­si­fi­can­di et car­mi­num
Va­len­tin Eck De ver­si­fi­can­di arte opus­cu­lum
Rap­ha­el Re­gi­us aján­lá­sa Csu­lai Móré Fü­löp­nek az Ovidius-kiadáshoz

Philosophia moralis

Bar­to­lo­meo del­la Fon­te De po­e­ni­ten­tia
Gia­co­mo Fi­lip­po Fo­res­ti De plu­ri­mis cla­ris se­lec­tis­que mu­li­e­ri­bus
Dio­me­de Ca­ra­fa De ins­ti­tu­ti­o­ne vi­ven­di
Va­len­tin Eck De re­i­pub­li­cae ad­mi­nistra­ti­o­ne dia­log­us
Szent Ni­lus szen­ten­ci­ái

Summary

Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca”. An an­t­ho­logy of texts and text­books used in the Hu­ma­nist edu­ca­ti­on in the Car­pat­hi­an Ba­sin un­til year 1526. Ed. by Pé­ter Ek­ler, Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár – Gon­do­lat Ki­adó, Bu­da­pest, 2011.

In this an­t­ho­logy Pé­ter Ek­ler coll­ec­ted some of that texts and text­books which were wide read and used in Hun­gary in the 15th-16th cent­ury. Among the aut­hors of the texts the­re are a few Hu­ma­nists from Hun­gary, but ma­inly from ot­her count­ri­es (Italy, Ger­many, The Low Count­ri­es). This book shows how the clas­si­cal rhe­to­ric texts cir­cu­lated in the Re­na­is­sance and how Hu­ma­nist scho­lars re­co­ve­red them. In the es­sen­ti­ally in­ter­na­ti­o­nal Hu­ma­nist edu­ca­ti­o­nal the­ory was gi­ven an im­por­tant place to the­se texts, the study of La­tin lan­gu­age and li­te­ra­tu­re oc­cu­pi­ed the ye­ars of scho­o­ling. The pu­pils were taught to use the re­sour­ces of the an­ci­ent lan­gu­a­ges, the first step was lear­ning gram­mar which con­duc­ted to the ele­g­ant ph­ra­sing and com­po­sing La­tin pro­se. Let­ter writing and the tro­p­es and fi­gu­res were fun­da­men­tal parts of rhe­to­ric, a train­ing in which cul­mi­na­ted the study of La­tin lan­gu­age and li­te­ra­tu­re. Log­ic re­ma­ined im­por­tant to the scho­ol syl­la­bus with emp­ha­sis on con­nec­tions bet­ween log­ic and rhe­to­ric. Out­si­de gram­mar and rhe­to­ric, hu­ma­nists made im­por­tant cont­ri­bu­tions in po­etry, his­to­ry and mo­ral phi­lo­sophy. The an­t­ho­logy of Ek­ler can pro­vi­de a ba­sis for furt­her stu­di­es on Hu­ma­nist and Re­na­is­sance edu­ca­ti­on, scho­lars­hip and cul­tu­re.

No­tes:

  1. Ja­nus Pan­no­ni­us – Ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­nis­ták, vál., szö­veg­gond., jegyz. Kla­ni­czay Ti­bor, ford. Kar­dos Ti­bor et al., Bp., Szép­iro­dal­mi, 1982; Régi ma­gyar iro­dal­mi szö­veg­gyűj­te­mény, szerk. Ács Pál, Jan­ko­vics Jó­zsef, Kő­sze­ghy Pé­ter, 1., Hu­ma­niz­mus, s. a. r. Ács Pál, Bp., Ba­las­si, 1998; Re­to­ri­kák a re­for­má­ció ko­rá­ból. Vál., s. a. r., bev., jegyz., utó­szó Imre Mi­hály. 2., bőv., át­dolg. kiad. Deb­re­cen, Deb­re­ce­ni Egye­tem – Kos­suth Egye­te­mi Ki­adó, 2000 (Cso­ko­nai Könyv­tár, For­rá­sok 5.); Fi­ná­czy Ernő, A re­na­is­san­ceko­ri ne­ve­lés tör­té­ne­te. Ve­zér­fo­nal egye­te­mi elő­adá­sok­hoz, Bp., 1919.
  2. Pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző pub­li­ká­ci­ók­kal: Dio­me­de Ca­ra­fa, De ins­ti­tu­ti­o­ne vi­ven­di: Ta­ní­tás az élet­ve­ze­tés sza­bá­lya­i­ról. Em­lé­kez­te­tő Ma­gyar­or­szág fel­sé­ges ki­rály­né­já­nak, szerk. Ek­ler Pé­ter, ford. Lá­zár Ist­ván Dá­vid, Vígh Éva. Vígh Éva ta­nul­má­nyá­val. Bp., Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár, 2006; „Newe Zei­tung auß Ung­ern…” Eberau/Monyorókerék, 1587, bev., s. a. r. Ek­ler Pé­ter, Bp., Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár, 2008. (Mar­ga­ri­tae Bib­li­ot­he­cae Na­ti­o­na­lis Hun­ga­riae. Re­di­git Step­ha­nus Mo­nok.); Ek­ler Pé­ter, Ge­or­gi­us Tra­pe­zun­ti­us nyelv­ta­ni ki­vo­na­ta a pris­ci­a­nu­si Ins­ti­tu­ti­o­nes alap­ján. Szö­veg­köz­lés és ‑elem­zés. Dok­to­ri ér­te­ke­zés. ELTE BTK, Nyelv­tu­do­má­nyi Dok­to­ri Is­ko­la, 2008, 225 p.
  3. An­nak meg­íté­lé­sét, hogy va­jon az Ek­ler Pé­ter ál­tal egy­be­gyűj­tött anya­got mi­vel le­he­tett vagy kel­lett vol­na ki­egé­szí­te­ni, hogy jobb, sze­ren­csé­sebb, hasz­no­sabb lett volna‑e eset­leg más, fon­to­sabb szer­ző­ket (is) be­vá­lo­gat­ni, vagy a be­ke­rült szer­zők­nek más, fon­to­sabb mű­ve­it elő­ven­ni, eset­leg a ki­sze­melt mű­vek­nek más, fon­to­sabb rész­le­te­it ki­emel­ni, sza­bad­jon a je­len kö­tet ol­va­só­já­ra bíz­nunk, rész­ben be­lát­va sa­ját vo­nat­ko­zó is­me­re­te­ink eset­le­ges­sé­gét, rész­ben pe­dig azért, mert ked­vel­jük ezt a mű­fajt, s ezért ha az eset­le­ges ol­va­só úgy véli, hogy a vá­lo­ga­tást más­képp, job­ban tud­ná el­vé­gez­ni, ez­úton biz­tat­juk, hogy te­gye meg s mun­ká­ja ered­mé­nyét te­gye köz­zé mi­előbb.
  4. A kö­tet tar­tal­mát je­len re­cen­zi­ónk­nál rész­le­te­seb­ben mu­tat­ja be két, már ko­ráb­ban meg­je­lent is­mer­te­tés, l.: Ker­tész Ba­lázs­né, „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca”…, Ma­gyar Könyv­szem­le, 127(2011), 4, 541–544; Ka­sza Pé­ter, „Mar­ga­ri­ta po­e­ti­ca”…, ItK, 115(2011), 6, 728–732.
  5. A mű­velt­ség s egyes szö­ve­gek meg­szer­zé­sé­nek esé­lye­it la­tol­gat­va eszünk­be jut­hat, hogy min­dig is vol­tak hét la­kat alatt őr­zött, min­den áron ti­tok­ban tar­ta­ni kí­vánt for­rá­sok, ld. eh­hez fik­tív, de meg­vi­lá­gí­tó ere­jű pár­hu­zam­ként A ró­zsa neve cse­lek­mé­nyé­nek köz­pon­ti ese­mény­so­rát.
  6. L. er­ről Ma­das Edit, A kö­zép­ko­ri könyv­kul­tú­ra to­vább­élé­se Ma­gyar­or­szá­gon az 1430-as évek­től az 1470-es évek vé­gé­ig, in: Csil­lag a hol­ló ár­nyé­ká­ban – Vi­téz Já­nos és a ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­niz­mus kez­de­tei, Az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár ki­ál­lí­tá­sa, 2008. már­ci­us 14 – jú­ni­us 15., szerk., Föl­de­si Fe­renc, Bp., OSZK, 2008, 7–21.
  7. Mar­ga­ri­ta”, 109–111, Zsu­pán Edi­na ford.
  8. Mar­ga­ri­ta”, 188–189, Kar­dos Ti­bor ford. Más, ko­ra­be­li for­rá­sok­ban is ol­vas­ha­tunk ar­ról, hogy a ma­gas ran­gú egy­há­zi ve­ze­tők kör­nye­ze­té­ben nem volt ál­ta­lá­nos a szé­les­kö­rű hu­ma­nis­ta mű­velt­ség. Az esz­ter­go­mi ér­sek­nél idő­ző Ta­u­ri­nus Ist­ván pél­dá­ul ezt írja Jo­a­chi­mus Va­di­anus­nak 1514. ok­tó­ber 28-án kelt le­ve­lé­ben: „Itt ugyan a meg­be­szé­lé­sek vagy ügy­in­té­zés köz­ben né­hány óra alatt nem cse­kély ha­szon­ra te­szek szert, még­is meg­győ­ző­dé­sem, sok­kal töb­bet ér szá­mom­ra, ha ve­lem egy fá­ból fa­ra­got­tak­kal le­he­tek együtt, akár pénz nél­kül, mint el­vi­sel­ni eze­ket a αμουσοτέρους [mú­zsák­tól ide­gen] fél­em­be­re­ket.”, 465. Ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­nis­ták le­ve­lei, XV XVI. szá­zad, köz­re­ad­ja, vál., bev., jegyz. V. Ko­vács Sán­dor; ford. Bo­ron­kai Iván et al., Bp., Gon­do­lat, 1971, 465. Ka­pi­tán­ffy Ist­ván ford.
  9. Mar­ga­ri­ta”, 130–131, La­ka­tos Bá­lint ford.
  10. Egy volt a rá­sze­det­tek kö­zül Ba­kócz Ta­más, aki­ről Ta­u­ri­nus fen­ti le­ve­lé­ben így ír: „Min­den­nap so­kat em­le­get­jük ura­sá­go­dat [Va­di­anust] Jo­han­nes Nis­se­nus csil­la­gásszal, ki nem­rég ke­rült fő­tisz­te­len­dő uram ud­va­ri em­be­rei közé. Bo­lond­ját já­rat­ja a vén krip­ta­szö­ke­vénnyel, ki egész lel­ké­vel a csil­lag­jó­sok os­to­ba­sá­ga­in csügg, s nem kis pénzt zse­bel be, ámde egy hó­nap ter­mé­sét egyet­len rö­vid nap alatt szét­szór­ja.” Uo.
  11. Pet­rar­cá­nak pél­dá­ul rész­ben ki­vá­ló em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge biz­to­sí­tott ki­tün­te­tett sze­re­pet a hu­ma­nis­ta ér­tel­mi­sé­gi­ek kö­zött. L. er­ről: Len­gyel Réka, Pet­rar­ca, a lé­lek­ve­ze­tő. A De re­me­di­is ut­ri­us­que for­tu­nae új­ra­ér­té­ke­lé­se. Dok­to­ri disszer­tá­ció. SZTE BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Dok­to­ri Is­ko­la, 2011, 25.
  12. Eras­mus a kö­tet­be is be­ke­rült retorika-tankönyvében szá­mos pél­dát so­rol fel arra, ho­gyan le­het vál­to­za­to­sab­bá ten­ni a szö­ve­get epi­t­he­tonok al­kal­ma­zá­sá­val. (Ld. „Mar­ga­ri­ta”, 120–125.) Azt, hogy hu­ma­nis­ta író­ink mi­lyen tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­tot­ták ezt a tech­ni­kát, jól szem­lél­te­ti a kö­vet­ke­ző idé­zet, mely Er­dély 16–17. szá­za­di ura­it, po­li­ti­ku­sa­it jel­lem­zi: „Ivá­szat­ban fe­lül­múl­tá­tok egész Né­met­or­szá­got, ve­de­lés­ben az ele­fán­tok min­den nem­zet­sé­gét; ínyes­ke­dés­ben Api­ci­ust, té­koz­lás­ban Ca­li­gu­lát, lus­ta­ság­ban Sar­da­nap­alt, nap­lo­pás­ban vé­gül akár­me­lyik ki­ha­jí­tott dö­göt, vagy ha an­nál is van ha­szon­ta­la­nabb, hát azt is.” Sza­mos­közy Ist­ván, Er­dély tör­té­ne­te, A VII. he­ted­ből: Gyu­la­fej­ér­vár pusz­tu­lá­sa. Er­dély rom­lá­sá­nak oka, in: Hu­ma­nis­ta tör­té­net­írók, szerk. Kul­csár Pé­ter, Bp., Szép­iro­dal­mi, 1977, 563, Bor­zsák Ist­ván ford.
  13. John Grib­bin, A tu­do­mány tör­té­ne­te 1543-tól nap­ja­in­kig, ford. Dr. Both Előd, Bp., Ak­kord, 2004, 22.
  14. A 17–18. szá­za­di fi­lo­zó­fi­ai és teo­ló­gi­ai né­ze­tek­ről, vi­ták­ról l. pl. Sch­mal Dá­ni­el, Ter­mé­szet­tör­vény és gond­vi­se­lés, Egy fi­lo­zó­fi­ai és teo­ló­gi­ai kér­dés a ko­rai fel­vi­lá­go­so­dás­ban, Bp., ELTE BTK Fi­lo­zó­fi­ai Intézet–L’Harmattan Kiadó–Magyar Fi­lo­zó­fi­ai Tár­sa­ság, 2006.
  15. A „Sa­pe­re aude”-idézetet a 18. szá­zad­ban több író, gon­dol­ko­dó, il­let­ve ér­tel­mi­sé­gi cso­port is ki­tün­te­tet­ten ke­zel­te, al­kal­maz­ta már Kant előtt is. L. er­ről Fran­co Vent­uri, „Was ist Aufklä­rung? Sa­pe­re aude!”, in: Ri­vi­sa sto­ri­ca ita­li­a­na LXXI (1959), 119–128.
  16. Noha idő­ben és tér­ben tá­vo­labb esik a 15–16. szá­za­di Ma­gyar­or­szág­tól, nem mond­hat­juk, hogy pél­dá­ul Pet­rar­ca ne ren­del­ke­zett vol­na a hu­ma­nis­ta alap­mű­velt­ség­gel, erre azon­ban, mint az köz­tu­do­má­sú, el­ső­sor­ban nem kor­tár­sai köny­ve­i­ből tett szert. Egy haj­dan az író tu­laj­do­nát ké­pe­ző kó­dex­ben fenn­ma­radt sa­ját könyv­jegy­zé­ke, mely egy­ér­tel­mű­en mu­tat­ja az an­tik szer­zők túl­sú­lyát a ke­resz­té­nyek­kel szem­ben. L. Len­gyel, i. m., 20.
  17. Vö. Föl­de­si Fe­renc, Tu­dó­sok és köny­vek tár­sa­sá­ga. Vi­téz Já­nos könyv­tá­ra, in: Csil­lag a hol­ló ár­nyé­ká­ban…, i. m., 88–100, itt: 88.
  18. A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1. A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1600-ig, szerk. Kla­ni­czay Ti­bor, Bp., Aka­dé­mi­ai, 1964, 128.
  19. Gon­dol­junk csak arra, hogy 16. szá­za­di gram­ma­ti­kai iro­dal­munk leg­ki­vá­lóbb kép­vi­se­lő­je, Syl­ves­ter Já­nos, 1526 ok­tó­be­ré­ben irat­ko­zott be a krak­kói egye­tem­re, s főbb mű­vei az ezt kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben ke­let­kez­tek és lát­tak nap­vi­lá­got. Saj­ná­la­tos, hogy Syl­ves­ter mun­kás­sá­gá­nak be­mu­ta­tá­sa tel­jes egé­szé­ben ki­ma­radt Ek­ler Pé­ter gyűj­te­mé­nyé­ből, aki se­hol nem utal sem a 16. szá­za­di gram­ma­ti­kus­ra, sem Bar­tók Ist­ván­nak a Syl­ves­ter alak­ját, te­vé­keny­sé­gét rész­le­te­sen tár­gya­ló, a ma­gyar és az eu­ró­pai össze­füg­gé­sek­re és az előz­mé­nyek­re is ki­te­kin­tő igen ala­pos mun­ká­já­ra. L. Bar­tók Ist­ván, „Nem egyéb, ha­nem ma­gyar po­é­zis”: Syl­ves­ter Já­nos nyelv- és iro­da­lom­szem­lé­le­te eu­ró­pai és ma­gyar össze­füg­gé­sek­ben, Bp., Uni­ver­si­tas, 2007.
  20. An­to­lo­gia del­la let­te­ra­tu­ra del Quatt­ro­cen­to, a cura di Eva Vígh, Ju­dit Te­ku­lics, Sze­ged, JA­TEP­ress, 2005; Pe­ter Mack, A His­to­ry of Re­na­is­sance Rhe­to­ric 1380–1620, Ox­ford, Ox­ford Uni­ver­sity Press, 2011.
  21. Bene Sán­dor–Kecs­ke­mé­ti Gá­bor, Ja­vas­la­tok egy új iro­da­lom­tör­té­net elvi alap­ve­té­sé­hez és régi ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­ti ré­szé­nek fel­épí­té­sé­hez, ItK, 55(2009), 1–2, 201–225.
  22. Tud­juk, hogy az ilyen jel­le­gű kér­dé­sek­re le­he­tet­len egy­szer s min­den­kor­ra ér­vé­nyes, meg­nyug­ta­tó vá­la­szo­kat adni. Áll­jon itt egy szo­kat­lan pél­da arra, mi­lyen sok­fé­le szem­pon­tot kell fi­gye­lem­be ven­nünk a pe­ri­o­di­zá­ció kap­csán. Egy olasz gaz­da­ság­tör­té­nész sze­rint a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti kor­sza­ko­lás szem­pont­já­ból is igen nagy fon­tos­ság­gal bírt az az idő­szak, ami­kor Ed­ward ki­rály a száz­éves há­bo­rú ele­jén, 1340-ben cső­döt je­len­tett be. „A fi­ren­ze­i­ek­nek sú­lyos vesz­te­ség volt ez. Sőt, lé­lek­ta­ni szem­pont­ból iga­zi, va­ló­sá­gos sokk érte őket. Ha az üz­le­ti vi­lág­ban már egy an­gol gentle­man­ben sem le­het meg­bíz­ni, ak­kor ki az ör­dög­ben le­het? A fi­ren­ze­i­ek le­von­ták a lo­gi­kus kö­vet­kez­te­tést: föl­hagy­tak a ke­res­ke­dés­sel, a bank­ügy­le­tek­kel, és a fes­té­szet­nek, a kul­tú­rá­nak és a köl­té­szet­nek kezd­tek élni. Így kez­dő­dött a re­ne­szánsz, a kö­zép­kor­nak pe­dig így lett – vége.” Car­lo M. Ci­pol­la, Al­leg­ro ma non trop­po: A bors, a bor (és a gyap­jú) mint a kö­zép­kor gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sé­nek meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zői, ford. Ga­lamb György, Bp., Eu­ró­pa, 2009, 42.
  23. E meg­ál­la­pí­tást szá­mos már kö­zölt ku­ta­tá­si ered­mény iga­zol­ja, s re­mél­he­tő­leg szá­mos to­váb­bi, át­fo­gó re­cep­ció­tör­té­ne­ti összeg­zés (l. pl. Bar­tók Ist­ván, Syl­ves­ter Já­nos iro­dal­mi örök­sé­ge: a nyel­vi meg­for­má­lás je­len­tő­sé­ge a ma­gyar po­é­ti­kai gon­dol­ko­dás­ban a 16–17. szá­zad­ban, in: Bar­tók, i. m., 193–269), il­let­ve egy-egy szer­ző for­rás­ke­ze­lé­sét il­luszt­rá­ló ta­nul­mány (l. pél­dá­ul Fó­rizs Ger­gely, Szer­da­hely György Ala­jos Aest­he­ti­cájá­nak alap­el­vei, It 94(2013) 2, 187–206.) szol­gál majd a jö­vő­ben is egy­re több és több adat­tal.
  24. Knapp Éva, A Tö­rök­or­szá­gi le­ve­lek re­to­ri­ká­já­hoz, in: Író a szám­űze­tés­ben: Mi­kes Ke­le­men, szerk. Tüs­kés Gá­bor, a szerk. mun­ka­tár­sai Csör­sz Ru­men Ist­ván, He­ge­düs Béla, Len­gyel Réka, Bp., Uni­ver­si­tas, 2012, 169–186.
  25. A ko­ráb­ban ké­szült, ilyen jel­le­gű hon­la­pok (pl. Ba­las­si összes ver­se­i­nek di­gi­tá­lis ki­adá­sa mel­lett elő­re­mu­ta­tó ha­zai pél­da erre Ka­zin­czy Fe­renc mű­ve­i­nek a Deb­re­ce­ni Egye­te­men ké­szü­lő on­line kri­ti­kai ki­adá­sa.
  26. Nagy­il­lés Já­nos, Ver­se­lé­si tech­ni­ka vagy al­lú­zió? An­tik elő­ké­pek El­isa­bet­ha Jo­an­na Wes­to­nia köl­té­sze­té­ben, (meg­je­le­nés alatt).
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?