Hajdu Péter recenziója

október 6th, 2008 § 0 comments

recenzió

Túl min­den ha­tá­ron: A ma­gyar iro­da­lom kül­föl­dön, szerk. Jó­zan Il­di­kó, Je­ney Éva, Bu­da­pest, Ba­las­si, 2008 (Pont for­dít­va, 5).

Úgy lát­szik, a ma­gyar iro­da­lom kül­föl­di je­len­lé­te fon­tos téma pil­la­nat­nyi­lag, hi­szen a 2003-ban Sze­ge­den meg­je­lent ha­son­ló té­má­jú ta­nul­mány­kö­tet után (Ber­náth Árpád−Bombitz At­ti­la [szerk.]: Ma­gyar iro­dal­mi je­len­lét ide­gen kon­tex­tus­ban) most újabb köny­vet ol­vas­ha­tunk róla. A két könyv közt van­nak át­fe­dé­sek, de a kü­lönb­sé­gek sem el­ha­nya­gol­ha­tó­ak. A ko­ráb­bi kö­tet szin­te ki­zá­ró­lag a kor­társ ma­gyar iro­da­lom kül­föl­di je­len­lé­té­ről szólt, és leg­fel­jebb be­ve­ze­tő meg­jegy­zé­sek­ben tért ki a múlt­ra, míg a fris­seb­bik igyek­szik a ma­gyar iro­da­lom kül­föl­di fo­gad­ta­tá­sát tör­té­ne­ti­leg meg­ra­gad­ni. A 2003-as kö­tet vi­szont tér­ben fo­gott át na­gyobb te­rü­le­tet: az újab­bik­ban hi­á­ba ke­res­nénk a szerb, len­gyel, orosz, bol­gár, nor­vég, hol­land, por­tu­gál kap­cso­la­tot.

A kö­tet ti­zen­két ta­nul­mányt tar­tal­maz a ma­gyar iro­da­lom kül­föl­di re­cep­ci­ó­já­ról, il­let­ve je­len­lé­té­ről. Szegedy-Maszák Mi­hály nyi­tó­szö­ve­ge mint­egy el­mé­le­ti be­ve­ze­té­sül szol­gál a for­dí­tás és a cél­kul­tú­rá­ban el­ér­he­tő ha­tás vi­szo­nyá­nak vizs­gá­la­tá­hoz; rész­ben Shakes­peare ma­gyar for­dí­tá­sa­i­nak, rész­ben ma­gyar ver­sek an­gol for­dí­tá­sa­i­nak vizs­gá­la­tá­ból adó­dik az ered­mény: ha ilyen rosszak a for­dí­tá­sok, ha a köl­tő­i­ség­ből annyi min­den vész el az át­ül­te­tés so­rán, nincs mit cso­dál­koz­nunk azon, hogy a ma­gyar iro­da­lom nem tud kül­föl­dön olyan rang­ra szert ten­ni, mint ami­lyet a ma­gyar ol­va­sók jo­gos­nak tar­ta­ná­nak. Kü­lö­nö­sen olyan ol­va­sók, akik a vi­lág­iro­dal­mat ma­gyar for­dí­tá­sok­ból is­me­rik, mert azok­kal a ma­gyar mű­vek leg­alább egyen­ran­gú­ak.

A to­váb­bi ta­nul­má­nyok egy ré­sze nagy ívű át­te­kin­tést ad a ma­gyar iro­da­lom re­cep­ci­ó­já­ról egy-egy or­szág­ban, más ré­szük csak egy-egy szer­ző, egy-egy mű fo­gad­ta­tá­sá­val fog­lal­ko­zik. Györ­ffy Mik­lós a né­met, Sár­közy Pé­ter az olasz, Szá­vai Já­nos a fran­cia, Vin­c­ze Fe­renc a ro­mán, Ber­kes Ta­más a cseh tör­té­ne­tét írja meg a ma­gyar iro­da­lom­nak. Ezek az át­te­kin­té­sek rend­kí­vül ta­nul­sá­go­sak (Györ­ffy, Szá­vai és Ber­kes szö­ve­ge egye­ne­sen min­ta­sze­rű), de az em­ber kí­no­san hi­á­nyol­ja az an­gol re­cep­ci­ót, ame­lyik a mai glo­ba­li­zált kon­tex­tus­ban a leg­fon­to­sabb­nak lát­szik, már csak azért is, mert a ki­sebb iro­dal­ma­kat na­gyon sok­fe­lé az an­gol for­dí­tá­sok köz­ve­tí­tik. (Ez már Bernáth−Bombitz 2003-as kö­te­té­ből is hi­ány­zott: szo­mo­rú, hogy nem si­ke­rült a hi­ányt pó­tol­ni.) Fon­tos ta­nul­sá­gok adód­nak mind­ezek­ből a szö­ve­gek­ből. A be­fo­ga­dó kö­zeg sa­ját szem­pont­jai sze­rint vá­laszt, és a ma­gyar köz­vé­le­ke­dés csak a biz­tos fruszt­rá­ci­ó­nak te­szi ki ma­gát, ha azt vár­ja, hogy kül­föl­dön meg­is­mét­lőd­jön a ha­zai ka­no­ni­zá­ció, és pont azok a mű­vek ré­sze­sül­je­nek el­is­me­rés­ben, ame­lye­ket itt­hon ér­de­mes­nek tar­ta­nak arra. A ma­gyar iro­dal­mat kül­föl­dön nép­sze­rű­sí­tő vál­lal­ko­zá­sok, könyv­so­ro­za­tok nem is tud­tak se­hol tar­tós ered­ményt el­ér­ni. Bi­zo­nyos vé­let­le­nek egy-egy idő­szak­ra nép­sze­rű­vé te­het­nek ma­gyar szer­ző­ket vagy cso­por­to­kat, de a prob­lé­ma ép­pen az, hogy ezek a di­va­tok ha­mar múl­nak. Pél­dá­ul a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Olasz­or­szág­ban hi­he­tet­le­nül ka­pós volt a ma­gyar lek­tűr, de fő­leg azért, mert a fa­sisz­ta cen­zú­ra til­tot­ta az an­gol meg a fran­cia iro­da­lom for­dí­tá­sát, és így a kül­föl­di új­don­sá­gok­ra vá­gyó ola­szok csak a ma­gyar iro­dal­mat tud­ták ma­guk­nak fel­fe­dez­ni. Ez a di­vat per­sze azon­nal és nyom­ta­la­nul múlt el a há­bo­rú vé­gé­vel.

A kö­tet­nek sok ta­nul­má­nya elem­zi az egy-egy for­dí­tás meg­je­le­né­se után ke­let­ke­zett re­cen­zi­ó­kat, is­mer­te­té­se­ket, pe­dig azok­ból na­gyon ne­héz messze­me­nő kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni: a nyu­ga­ti kul­tú­rák­ban ír­nak is­mer­te­té­se­ket az új köny­vek­ről, de még ha so­kan meg­di­csér­nek is egy köny­vet, at­tól az még tel­je­sen el­fe­lej­tőd­het né­hány éven be­lül. A kér­dés ép­pen az, vannak‑e ka­no­ni­zá­ló­dá­si esé­lyek, beépülhetnek‑e tar­tó­san ma­gyar iro­dal­mi tel­je­sít­mé­nyek va­la­mi­fé­le vi­lág­iro­dal­mi em­lé­ke­zet­be. Szá­vai sze­rint Kosz­to­lá­nyi ese­té­ben lát­sza­nak ilyes­mi­nek jó esé­lyei.

A sa­ját iro­dal­munk­ról ki­ala­kí­tott ké­pünk mint­ha még ma sem né­zett vol­na szem­be tel­je­sen a pró­za­for­du­lat kö­vet­kez­mé­nye­i­vel: ha iro­dal­munk egé­szé­ről gon­dol­ko­dunk, haj­la­mo­sak va­gyunk a köl­tői élet­mű­ve­ket te­kin­te­ni nagy tel­je­sít­mény­nek. Ezen­köz­ben az el­múlt né­hány év­ti­zed­ben a ma­gyar pró­za je­len­lé­te va­ló­ban masszív kül­föl­dön is. En­nek Szá­vai Já­nos sze­rint ép­pen az az oka, hogy a pró­za­for­du­lat olyan po­é­ti­kai for­du­la­tot is je­len­tett, hogy az újabb ma­gyar re­gény sza­kí­tott a nem­ze­ti iden­ti­tás szol­gá­la­tá­nak re­to­ri­kus ha­gyo­má­nyá­val, és ehe­lyett glo­bá­lis re­fe­ren­ci­a­li­tá­sú szö­ve­ge­ket kez­dett lét­re­hoz­ni, ame­lyek ab­ban az ér­te­lem­ben for­dít­ha­tók, hogy más nem­ze­ti kö­zös­sé­gek tag­jai szá­má­ra is ér­de­ke­sek le­het­nek. Bá­lint Anna pe­dig, aki a ma­gyar avant­gárd fran­cia­or­szá­gi re­cep­ci­ó­ját te­kin­ti át, egye­ne­sen azt ál­lít­ja, igen­is szá­mon tar­ta­nak ott min­den­kit, aki nem­zet­kö­zi ho­ri­zon­ton új­sze­rűt al­ko­tott, csak ép­pen Ma­gyar­or­szá­gon fe­lej­tet­tek el so­ka­kat, mert olya­no­kat kul­ti­vá­lunk, akik egy más­hol már túl­ha­la­dott iro­dal­mi­sá­got va­ló­sí­tot­tak meg − ma­gya­rul el­ső­ként, de má­sok­hoz ké­pest nagy fá­zis­ké­sés­sel.

A töb­bi ta­nul­mány csak egy-egy rész­prob­lé­ma le­írá­sá­ra vál­lal­ko­zik, ám gya­kor­ta az­zal a re­ménnyel, hogy ál­ta­lá­no­sít­ha­tó ered­mé­nye­ket si­ke­rül el­ér­ni. És tény­leg, na­gyon sok min­dent meg le­het tud­ni Szerb An­tal spa­nyol­or­szá­gi si­ke­ré­nek tör­té­ne­té­ből a spa­nyol, il­let­ve Ker­tész és Es­ter­há­zy fran­cia­or­szá­gi fo­gad­ta­tá­sá­nak elem­zé­sé­ből a fran­cia könyv­kul­tú­ra mű­kö­dé­sét il­le­tő­en (Bár­czi Zsó­fia, il­let­ve Haas Lí­dia és Sop­hie Aude írá­sa­i­ból). Kü­lö­nö­sen Sop­hie Aude ta­nul­má­nyá­ból tet­szik ki a ma­gyar iro­da­lom kül­föl­di re­cep­ci­ó­já­hoz ki­ala­kít­ha­tó vi­szo­nyunk­nak egyik to­váb­bi alap­prob­lé­má­ja. Nem­csak az le­het a baj, hogy nem ol­vas­sák más­hol iro­dal­mun­kat, vagy hogy nem pont azo­kat a szer­ző­ket ol­vas­sák, aki­ket mi a leg­ér­de­me­seb­bek­nek tar­tunk, ha­nem az is, hogy nem úgy ér­tik őket, ahogy mi ért­jük, vagy ahogy sze­rin­tünk ér­te­ni kéne. De hát hogy is te­het­nék? − kér­dem én. Egy­fe­lől egy kül­föl­di ol­va­só szá­má­ra nem áll­nak ren­del­ke­zés­re mind­azok az asszo­ci­á­ci­ós le­he­tő­sé­gek, in­ter­tex­tu­á­lis kap­cso­la­tok, ame­lyek a ha­zai iro­dal­mi ha­gyo­mányt is­me­rő ol­va­só szá­má­ra igen. Rá­adá­sul, ha a je­len­tés a szö­veg és az ol­va­só ho­ri­zont­já­nak össze­ol­va­dá­sá­ban ala­kul ki, ak­kor az egyik ol­va­só ne kér­je szá­mon a sa­ját ho­ri­zont­ját egy má­si­kon. At­tól, hogy az egyik ma­gyar, a má­sik meg, te­szem azt, fran­cia, ez a kö­ve­te­lés még nem jo­go­sabb, mint ha fel­tá­mad­na egy 19. szá­za­di ol­va­só, és azt kö­ve­tel­né, hogy Tom­pa Mi­hályt he­lyez­zük vissza a ká­non­ba, és ért­sük úgy, ahogy ő ér­tet­te. Aude Es­ter­há­zy fran­cia re­cep­ci­ó­já­nak két stra­té­gi­á­ját kár­hoz­tat­ja leg­fő­kép­pen. Az egyik, hogy a ma­gyar írót va­la­mi­fé­le eg­zo­ti­kus ide­gen­ség­ben el­szi­ge­te­li ma­gá­tól. „Ide­gen­ség­ben tart­ja az ide­gen mű­vet” pél­dá­ul az­ál­tal is, hogy a re­cen­zen­sek nem az hong­rois, ha­nem a „ma­gyar” mel­lék­név­vel ír­ják le nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sát (102). A má­sik kár­hoz­ta­tott stra­té­gia, hogy a nyu­ga­ti ká­non „nagy ne­ve­i­hez” ha­son­lít­ják a ma­gyar szer­zőt, és ez­ál­tal egy nyu­ga­ti kon­tex­tus­ba he­lye­zik (át) „anél­kül, hogy törekedn[nének] a má­sik kul­tú­rá­já­ba át­he­lyez­ked­ni” (108). Az se jó te­hát, ha ide­gen­nek te­kin­tik, az se, ha asszi­mi­lál­ják. A szö­veg ál­tal su­gallt op­ti­má­lis meg­ér­té­si stra­té­gia, ha át­he­lyez­ked­nek a ma­gyar kul­tú­rá­ba: a ma­gyar iro­da­lom meg­ér­té­sé­hez ma­gyar­rá kell vál­ni. Most ne tű­nőd­jünk azon, megérné‑e. In­kább tu­da­to­sít­va az ilyen át­he­lye­ző­dés ne­héz­sé­ge­it, az el­vá­rás túl­zott és her­me­ne­u­ti­ka­i­lag ta­lán in­adek­vát vol­tát, fo­gad­juk el, hogy az ide­gen ér­tel­me­ző a sa­ját ho­ri­zont­ját és ta­pasz­ta­la­ta­it, sa­ját kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyát meg­tart­va ta­lál­ko­zik a ma­gyar iro­da­lom­mal. Az eg­zo­ti­kus ide­gen­ség­be zá­rás ta­lán ke­vés­bé ter­mé­keny ol­va­sá­si ta­pasz­ta­la­tot fog ered­mé­nyez­ni, de ez le­gyen az ő prob­lé­má­ja.

A szlo­vák re­cep­ci­ó­ról két ta­nul­mány is szól. Az egyik egyet­len for­dí­tás kri­ti­ká­ja: Beny­ovsz­ky Krisz­ti­án az Is­ko­la a ha­tá­ron 1976-os szlo­vák ki­adá­sát elem­zi a nyel­vi ré­teg­zett­ség, a he­te­ro­ge­ni­tás szem­pont­já­ból. A téma hang­sú­lyo­zot­tan szűk­re sza­bott: nincs szó sem ar­ról, mi min­dent for­dí­tott még szlo­vák­ra Ka­rol Wla­chovský, sem ar­ról, mi­lyen fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sült a könyv. De még ar­ról sem, mi­lyen volt a for­dí­tás ke­let­ke­zé­sé­nek kulturális-cenzurális kon­tex­tu­sa, pe­dig pél­dá­ul a vul­ga­riz­mu­sok fi­no­mí­tá­sá­nak és ho­mo­ge­ni­zá­lás­nak kér­dé­sé­nél ez fon­tos szem­pont le­het. Gö­röz­di Ju­dit há­rom kor­társ szer­ző (Zá­va­da, Ker­tész, Ná­das) szlo­vák re­cep­ci­ó­ját ve­szi szem­ügy­re, fő­leg a könyv­kri­ti­kák tük­ré­ben, és azt a kér­dést fe­sze­ge­ti, hogy ha bi­zo­nyos tör­té­nel­mi sa­já­tos­sá­gok mi­att szlo­vák poszt­mo­dern iro­da­lom nem ala­kult ki, ak­kor ez gá­tol­ja a ma­gyar re­gé­nyek be­fo­ga­dá­sát, mert nin­cse­nek meg a meg­ér­té­sé­nek elő­fel­té­te­lei − vagy ép­pen ser­ken­ti, mert pó­tol­hat­nak egy hi­ányt, mert a for­dí­tá­sok­nak nem kell az adott nyel­ven kon­ci­pi­ált ha­son­ló jel­le­gű szö­ve­gek­kel ver­se­nyez­ni­ük.

A kelet-európai kap­cso­la­tok­ról szó­ló szö­ve­gek a kö­tet­nek mint­egy har­ma­dát te­szik ki, amit azért ne­héz pon­to­san ki­szá­mol­ni, mert a né­me­tek ügyé­ben van­nak át­fe­dé­sek. Ber­náth és Bom­bitz kö­te­té­ben ez az arány fele-fele volt. De míg az a kö­tet a szom­széd né­pek­kel kezd­te a tár­gya­lást, és mint­egy kon­cent­ri­kus kö­rök­ben tá­vo­lo­dott ha­zánk­tól a vé­gé­re hagy­va a tá­vo­lab­bi né­pe­ket, a je­len kö­tet a „nagy” né­pek­kel kezd, és mint­egy füg­ge­lék­ként hagy­ja a vé­gé­re a szom­szé­do­kat. Tu­laj­don­kép­pen az utób­bi stra­té­gia mel­lett ko­moly ér­vek szól­nak: fran­cia vagy an­gol te­rü­let­re nem a szom­szé­da­in­kon át jut el a ma­gyar iro­da­lom híre, vi­szont az na­gyon is gya­ko­ri, hogy a kelet-európai né­pek azt for­dít­ják le és ol­vas­sák egy­más iro­dal­má­ból, ami Nyu­ga­ton már ér­dek­lő­dést vál­tott ki.

Ér­de­kes en­nek a há­rom­szög­nek a mű­kö­dé­se, de elég­gé le­han­go­ló is. Per­sze azért a szo­ros tör­té­nel­mi együtt­élés­nek meg­van­nak a maga köz­vet­len, de nem fel­tét­le­nül ked­ve­ző kö­vet­kez­mé­nyei. A kelet-európai re­cep­ci­ó­ról szó­ló fe­je­ze­tek­nek az­zal a ki­hí­vás­sal kell szem­be­néz­ni­ük, hogy mu­száj ér­té­kel­ni a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok kö­zöt­ti, il­let­ve egy-egy kom­mu­nis­ta or­szá­gon be­lül a nem­ze­ti­sé­gek kö­zöt­ti, kény­sze­rű és ideo­ló­gi­a­i­lag ter­helt, ugyan­ak­kor sok szem­pont­ból in­ten­zív kul­túr­kap­cso­la­to­kat. Vin­c­ze Fe­renc pél­dá­ul két stra­té­gi­át kár­hoz­tat kü­lö­nö­sen a ro­mán iro­da­lom­tör­té­né­szek ré­szé­ről (145−146): ha az er­dé­lyi ma­gyar iro­dal­mat ide­gen­nek te­kin­tik (mert ez na­ci­o­na­lis­ta, ma­gyar­el­le­nes ideo­ló­gi­át je­lent), és ha együtt tár­gyal­ják az ugyan­ott ugyan­ak­kor ke­let­ke­zett ro­mán iro­da­lom­mal (mert ak­kor be akar­ják ol­vasz­ta­ni a nem­ze­ti­sé­get). Va­ló­szí­nű­leg még sok idő­nek kell el­tel­nie, hogy olyan at­ti­tű­dö­ket tud­junk ki­ala­kí­ta­ni egy­más­sal szem­ben, ame­lyek köl­csö­nö­sen el­fo­gad­ha­tók.

Sum­ma­ry

This coll­ec­ti­on of papers analy­ses the re­cept­ion of Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re in Ger­many, Italy, France, Spa­in, Ro­ma­nia, and in Check and Slo­vak con­text. A strong emp­ha­sis is laid on the his­to­ri­cal pers­pec­tive; some papers nar­rate whole hist­ori­es of li­ter­ary con­nec­tions. The papers re­fer to the prob­lems of trans­la­ti­on and to the po­ten­ti­als of inf­lu­en­ce or ca­no­ni­za­ti­on. In the Hun­ga­ri­an dis­co­ur­se a sort of frus­tra­ti­on can be ex­pe­ri­en­ced abo­ut the fact that the world does not ac­cept the eva­lu­a­ti­on of Hun­ga­ri­an li­ter­ary works ela­bo­ra­ted by Hun­ga­ri­an li­ter­ary cri­tic­ism, i.e., re­fus­es to re­pe­at the Hun­ga­ri­an ca­no­ni­za­ti­on. The­se papers expla­in the ways ot­her cul­t­u­ral en­vi­ron­ments do the­ir own se­lec­ti­on from Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re if they want, and that they have full right to do so. The re­la­tions bet­ween Central-European li­ter­ary cul­tu­res is ideo­log­i­cally bias­ed and lo­a­ded with his­to­ri­cal burd­en. The ideo­logy of “so­ci­a­list bro­ther­ho­od” that spon­sor­ed a wide trans­lat­ing ac­ti­vity in the com­mu­nist pe­ri­od fai­led to crea­te real con­nec­tions and mu­tu­al un­der­stand­ing.

Átemelve a régi rec.itiről.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?