Szentpéteri Márton recenziója a Dragma-kötetekről

október 6th, 2008 § 0 comments

recenzió

Bor­zsák Ist­ván, Drag­ma, 1–5, Bu­da­pest, Tel­osz, 1994–2002.

A kö­zel­múlt­ban el­hunyt Bor­zsák Ist­ván Ho­ra­ti­us szel­le­mét meg­idéz­ve jel­zi a Drag­ma ötö­dik kö­te­te elő­sza­vá­nak szánt, ám vég­ső so­ron az egész pro­jek­tu­mot záró Epi­ló­gusában (Drag­ma, III., 5.), hogy a köny­vek leg­sa­nya­rúbb sor­sa, ha azok dog­mák­ká me­re­ve­dő evi­den­ci­á­kat fel­so­ra­koz­ta­tó „tan­anyag­gá si­lá­nyul­nak.” A klasszikus-filológus azon­ban nem tar­tott at­tól, hogy ez az ő mű­vé­vel kap­cso­lat­ban is be­kö­vet­kez­nék, er­ről a hunyt mes­ter ars po­e­ti­cá­ja is biz­to­sít­hat ben­nün­ket:

Tu­do­má­nyos tö­rek­vé­se­im min­dig az an­tik­vi­tás ér­té­ke­i­nek fel­tá­rá­sá­ra és jobb meg­ér­té­sé­re irá­nyul­tak. Mi­vel pe­dig eu­ró­pai mű­velt­sé­günk alap­ja az óko­ri görög-latin kul­tú­ra, s fej­lő­dé­sé­nek biz­to­sí­té­ka an­tik alap­ja­i­nak és ér­ték­rend­jé­nek meg­őr­zé­se, ha mun­kás­sá­gom an­nak hal­ha­tat­lan­sá­gá­hoz va­la­mics­két is hoz­zá­já­rult, ak­kor nem ír­tam hi­á­ba, amit ír­tam. Vo­nat­ko­zik ez né­me­lyek­től ér­tet­le­nül bí­rált szö­veg­kons­ti­tu­á­ló gya­kor­la­tom­ra is: előbb-utóbb rá­éb­red más is a ha­gyo­mány le­he­tő meg­őr­zen­dő­sé­gé­re és tu­dá­lé­kos ki­for­ga­tá­sá­nak szük­ség­te­len vol­tá­ra.

Vagy má­sutt (Drag­ma, I., 5.): „Hé­ro­do­tos­tól (vagy a »leg­ré­gibb és leg­jobb« Ho­mé­ros­tól) kezd­ve a min­den­ko­ri máig igye­kez­tem a ré­gi­ek üze­ne­tét tol­má­csol­ni a má­so­dik ez­red­for­du­ló vá­ra­ko­zá­sá­ban élő em­ber­tár­sa­im­nak, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az an­tik­vi­tás ma­gyar­or­szá­gi to­vább­élé­sé­re. De va­ló­ban él‑e to­vább, egy­ál­ta­lán él‑e még az ókor? Nagy baj vol­na, ha a múl­tat vég­képp eltörölve-megtagadva csak ep­he­mer je­len­sé­gek vi­lág­meg­vál­tó ha­tá­sá­ban és »örök« ér­vé­nyé­ben re­mény­ked­nénk.”

Bor­zsák te­hát hitt ab­ban, hogy „az oly­kor gú­nyolt »örök em­be­ri ér­té­kek« ha­jó­ja há­nyó­dott bár, de el nem süllyedt” (l. uo.), ugyan­ak­kor tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban volt az­zal is, hogy a mű­velt klasszikus-filológus szá­má­ra oly fon­tos kul­tu­rá­lis ér­té­kek ma­ra­dan­dó­sá­ga csak­is a for­rá­so­kat tisz­te­lő, ám min­den­kép­pen kre­a­tív, s a má­nak szó­ló mód­sze­rek­kel biz­to­sít­ha­tó. Ez az, amit az a bi­zo­nyos fent em­lí­tett bor­zsá­ki „szö­veg­kons­ti­tu­á­ló gya­kor­lat”, a „ha­gyo­mány le­he­tő meg­őr­zen­dő­sé­gé­nek” je­gyé­ben, an­nak „tu­dá­lé­kos ki­for­ga­tá­sá­val” szem­ben ga­ran­tál­hat. Konst­ruk­ció és re­konst­ruk­ció ket­tő­sé­nek kér­dé­se te­hát min­dig is meg­ha­tá­roz­ta a bor­zsá­ki kul­tú­ra­köz­ve­tí­tés és kul­tú­ra­meg­őr­zés fi­lo­zó­fi­á­ját, igaz, min­den nemű di­va­tos el­mé­le­ti at­ti­tűd mel­lő­zé­sé­vel. Bor­zsák szá­má­ra fi­lo­ló­gia és fi­lo­zó­fia (uram­bo­csá’ her­mé­ne­u­ti­ka) min­dig is kéz a kéz­ben járt – mi­ként azt Mar­ti­a­nus Capel­la en­cik­lo­pé­di­á­já­nak al­le­go­ri­kus kép­le­te is su­gall­ja: Phi­lo­lo­gia és Mer­kúr há­zas­sá­ga az egye­te­mes tu­dás leg­főbb biz­to­sí­té­ka. Bor­zsák mód­sze­rét, szel­le­mi at­ti­tűd­jét leg­in­kább egy a Palaeographico-hermeneutica Ho­ra­ti­a­na (Drag­ma, IV., 129–137.) című ta­nul­má­nyá­ból szár­ma­zó kri­ti­kai ész­re­vé­tel jel­le­mez­he­ti: „Mint Ka­zin­czy le­ve­le­zé­sé­ből […] tud­juk, a ha­zai klasszi­kus stú­di­u­mok­ban a szö­veg­kri­ti­ka el­sa­já­tí­tá­sa és al­kal­ma­zá­sa he­lyett a múlt [ti. ti­zen­ki­len­ce­dik] szá­zad ele­jén is be­ér­ték a ké­nyel­me­sebb kri­ti­ká­val.” Bi­zony ez az ész­re­vé­tel – né­mi­leg tá­gabb ér­te­lem­ben – a kö­zel­múlt ha­zai iro­da­lom­tu­do­má­nyi vi­tá­i­val kap­cso­lat­ban is jog­gal fel­em­le­get­he­tő, s ál­ta­lá­ban a honi böl­csé­szet sa­nya­rú hely­ze­té­re is igaz. Ko­moly fi­lo­zó­fi­ai ér­te­ke­zé­sek je­len­nek meg nap­ja­ink­ban úgy, hogy a tör­té­ne­ti tá­jé­ko­zó­dás mi­ni­má­lis fel­té­te­le­i­nek sem fe­lel­nek meg. Leg­utóbb épp egy olyan, a szkep­ti­ciz­mus­sal kap­cso­la­tos mű járt a ke­zem­ben, ame­lyik a re­ne­szánsz szkep­ti­ciz­mus egyik kulcs­fi­gu­rá­ja­ként rend­re Gi­o­van­ni Pico del­la Mi­ran­do­lát em­le­ge­ti, hol­ott köz­tu­do­má­sú, hogy itt a prin­ceps con­cor­diae uno­ka­öccsé­ről, Sex­tus Em­pi­ri­cus ra­jon­gó ol­va­só­já­ról van szó, azaz Gi­an­fran­ces­co Pico del­la Mi­ran­do­lá­ról, aki egyéb­ként nagy­báty­ja szink­re­tiz­mu­sát a le­he­tő leg­na­gyobb ki­ri­ti­ká­val il­let­te, da­cá­ra an­nak, hogy a hí­res ro­kon mű­ve­it el­ső­ként még­is ő ren­dez­te saj­tó alá (vö. Faragó-Szabó Ist­ván, Az új­ko­ri szkep­ti­ciz­mus tör­té­ne­te, Bp., Áron Ki­adó, 2005.). Egy­szó­val a meg­ala­po­zott „könyv­is­mei her­me­ne­u­ti­ca” – ez Vári Re­zső ki­fe­je­zé­se az 1906-ban meg­je­lent A classica-philologia encyc­lo­pa­e­di­á­jából – nem ki­mon­dot­tan jel­lem­zi a kor­társ böl­cse­let kép­vi­se­lő­i­nek több­sé­gét. A bor­zsá­ki ér­te­lem­al­ko­tás jel­leg­ze­tes szö­veg­kons­ti­tu­á­ló mód­szer­ta­na el­len­ben leg­in­kább a nagy eru­dí­ci­ó­jú hu­ma­nis­ta kom­pi­lá­to­ré­ra em­lé­kez­tet. Az, per­sze, már más kér­dés, hogy ez az ér­te­lem­adás va­ló­ban lehet‑e ma oly erős, mint ami­nő pél­dá­ul még Ka­zin­czyék­ra is jel­lem­ző volt egy Bor­zsák­tól fel­em­le­ge­tett anek­do­ta (Ta­ci­tus Ma­gyar­or­szá­gon = Drag­ma, I., 339.) ta­nú­sá­ga sze­rint: „Mi is­ten cso­dá­ja ez, hogy alig van egy fog­va, hogy nála Ta­ci­tus ne le­gyen?” – kér­dez­te fel­in­dul­tan a ma­gya­rok köz­vád­ló­ja 1795-ben. A re­cen­zens­nek nem tisz­te a kér­dés­re vá­laszt ta­lál­ni, az min­den­eset­re bi­zo­nyos, hogy a la­ti­nis­ták nem­zet­kö­zi vi­lá­gá­ban ma is szép szám­mal akad olyan, aki az an­tik­vi­tást élő, a je­len­nel együtt­mű­kö­dő ha­gyo­mány­ként éli át. De nem csak a la­ti­nis­ták kö­ré­ben le­het ilyes­mi­ről szó! A Nem­zet­kö­zi Esz­me­tör­té­ne­ti Tár­sa­ság (In­ter­na­ti­o­nal So­ci­ety for In­tel­lec­tu­al His­to­ry) ér­te­sí­tő­je egy újabb szá­má­nak ha­sáb­ja­in Ben Dorf­man a glo­ba­li­zá­ció ko­rá­nak esz­me­tör­té­ne­ti gya­kor­la­tá­ban ép­pen azt lát­ja fon­tos­nak, hogy az a tü­rel­mes fi­lo­ló­gi­ai és fi­lo­zó­fi­ai mun­ká­já­val a „las­sú­ság” (slow­ness), avagy a „gyor­sa­ság hi­á­nyá­nak” (lack of ra­pi­dity) él­mé­nyé­vel aján­dé­koz meg ben­nün­ket, s így a glo­ba­li­zá­ció ép­pen azon ki­hí­vá­sa­i­ra ad szellemi-etikai vá­laszt, me­lyek pont a túl­zott üte­mű gyor­sa­ság­ból fa­kad­nak [l. In­tel­lec­tu­al His­to­ry in a Glo­bal World II: A Res­pon­se to Ul­rich Schneider’s Es­say = In­tel­lec­tu­al News. Re­view of the In­ter­na­ti­o­nal So­ci­ety for In­tel­lec­tu­al His­to­ry, 15 (2005 tél), 18–22.]

Azt, hogy a Drag­ma öt­kö­te­tes, im­po­záns műve eb­ben segíti‑e az ol­va­sót, avagy csu­pán an­nak ta­nú­sá­gát nyújt­ja, hogy Bor­zsák Ist­ván is ké­pes volt az él­te­tő ha­gyo­mány­gya­kor­lás­ra, ugyan­csak nem a re­cen­zens dol­ga el­dön­te­ni, lás­sa meg azt a jó­aka­ra­tú ol­va­só, ol­va­sás köz­ben! Az aláb­bi­ak­ban in­kább íze­lí­tőt ad­nék ab­ból, minő böl­cse­let is ha­tá­roz­za meg a rend­kí­vül meg­nye­rő bor­zsá­ki „szö­veg­kons­ti­tu­á­ló gya­kor­la­tot”, vagy­is a fent em­lí­tett mo­dern kom­pi­lá­tor tech­ni­ká­ját. Kezd­jük mind­járt a nagy­sza­bá­sú vá­lo­ga­tás mű­faj­meg­je­lő­lő cí­mé­vel: Drag­ma. A gö­rög szó, mint azt a szer­ző ter­je­del­mes műve le­ges­leg­ele­jén rög­vest le is szö­ge­zi, nem mást je­lent, mint „am(enny)it össze le­het mar­kol­ni” – már­mint ta­nul­má­nyo­kat, no és, per­sze, klasszi­kus to­po­szo­kat. A csa­lád­ne­ve ere­de­té­nek ön­iro­ni­kus ku­ta­tá­sát (Drag­ma, III., 450–454.) is vál­la­ló nagy klasszika-filológus nyil­ván nem ven­né zo­kon a Bal­ga­ság di­csé­re­té­nek elő­sza­vá­ban vé­de­lem­be vett lu­sus, nuga, il­let­ve lu­dic­rum je­gyé­ben szü­le­tett tré­fát, amely­ben vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nya­it fel­so­ra­koz­ta­tó kö­te­tei gö­rög cí­mét Mor­zsákra for­dít­juk ma­gya­rul. E tré­fás for­dí­tás több szem­pont­ból is in­do­kol­ha­tó. Elő­ször is nyil­ván­va­ló, hogy Bor­zsák­tól sem volt ide­gen a loci com­mu­nes azon fi­lo­zó­fi­á­ja, mely sze­rint min­den gon­do­lat­nak meg­van a maga he­lye a szel­lem vi­lá­gá­ban, s hogy – ez­zel össz­hang­ban – min­den fel­me­rü­lő szel­le­mi prob­lé­má­ra akad leg­alább egy to­posz, vagy to­posz­cso­kor, amely a gon­dok értő meg­ol­dá­sá­ra al­kal­mas le­het. Ily mó­don te­hát a bor­zsá­ki klasszi­ka fi­lo­ló­gia is élő en­cik­lo­pé­dia va­ló­já­ban, ha nem is tel­jes mér­ték­ben az als­te­di­á­nus „egye­te­mes köz­hely­könyv­tár” (bib­li­ot­he­ca uni­vers­a­lis lo­co­rum com­mo­ni­um) je­gyé­ben. Csak­hogy ars lon­ga, vita bre­vis est – kü­lö­nö­sen a mo­dern vi­lág fen­tebb em­lí­tett egy­re gyor­su­ló in­for­má­ci­ós döm­ping­jé­nek kö­ze­pet­te –, így a tö­ké­le­tes en­cik­lo­pé­dia so­sem ké­szül­het el, csu­pán tö­re­dé­kei, mor­zsái an­nak. Af­fé­le syl­vával, mis­cel­la­neával, quod­li­bettel, ne­tán far­ra­góval van te­hát dol­gunk Bor­zsák öt­kö­te­te­se ese­té­ben? Szen­ci Mol­nár Al­bert­tel szól­va oly könyv­ről, ki­ben ele­gyes­leg, kü­lömb­kü­lömb féle dol­gok van­nak fel­ír­ván? Mint a ko­ra­új­ko­ri könyv­tá­rak­ban, s a bib­li­ot­he­ca in­struc­tis­si­maként ér­tett en­cik­lo­pé­di­ák­ban az egye­te­mes rend­sze­re­zés­ből lát­szó­lag ki­szo­rult tud­ni­va­lók­nál? Meg­le­het. Ám ami­kor nyug­táz­zuk ezen ész­re­vé­te­lün­ket, ne fe­lejt­sük el, hogy a kora új­ko­ri mű­ve­lő­dés e fer­tá­lyai ko­ránt­sem a mai új­sá­gok „fu­tot­tak még” ro­va­tá­hoz ha­son­lí­tot­tak. Az en­cik­lo­pé­di­ák­ban, tu­do­má­nyos gyűj­te­mé­nyek­ben, könyv­tá­rak­ban és cso­da­kam­rák­ban meg­tes­te­sü­lő kora új­ko­ri kul­tú­rá­ról leg­alább annyit el­árul ez az „al­ter­na­tív” te­rü­let, mint a „hi­va­ta­los” szek­ci­ók. A far­ra­go vi­lá­ga oly­kor bi­zony meg­le­he­tő­sen ér­de­kes ada­lé­kok­kal szol­gál egy-egy szer­ző böl­cse­le­ti ál­lás­pont­ját il­le­tő­en. Elég csak arra a hí­res pél­dá­ra utal­ni, me­lyet Ann Blair hoz fel Jo­hann Hein­rich Als­ted­del kap­cso­lat­ban. Míg a né­met en­cik­lo­pé­dis­ta az 1630-as Encyc­lo­pa­e­dia sep­tem to­mis dis­tinc­ta fi­zi­kát tár­gya­ló fe­je­ze­té­ben ter­mé­sze­te­sen a geo­cent­ri­kus vi­lág­kép mel­lett ér­vel, s még csak meg sem em­lí­ti Ko­per­ni­kuszt, ad­dig a far­ra­go dis­cip­li­na­rumot fel­vo­nul­ta­tó be­fe­je­ző kö­tet pa­ra­do­xo­ló­gi­át tár­gya­ló fe­je­ze­té­ben Als­ted el­is­me­rő­en szól a csil­la­gász­ról, s an­nak hi­po­té­zi­sét olyan el­més fel­ad­vány­nak mi­nő­sí­ti, me­lyet nem könnyű meg­cá­fol­ni (An­no­tat­ing and In­dex­ing Na­tu­ral Phi­lo­sophy = Books and the Sci­en­ces in His­to­ry, szerk. Mar­ina Frasca-Spada, Nick Jar­di­ne, Camb­ridge Uni­ver­sity Press, 2000, 82.). Va­jon me­lyik Als­ted va­ló­di ál­lás­pont­ja? Nem könnyű, s meg­le­het, nem is le­het el­dön­te­ni. Ép­pen ez az az am­bi­va­len­cia, ami szá­mít, ha tet­szik, az íté­let – topi­ka se­gí­tet­te – fel­füg­gesz­té­se, ha nem is tisz­tán pürr­ho­nis­ta ér­te­lem­ben. A far­ra­go, a mis­cel­la­nea, a quod­li­bet rend­szer­te­len vi­lá­ga te­hát épp­úgy ré­sze a kora új­ko­ri kul­tú­rá­nak, mint az en­cik­lo­pé­dia ren­de­zett törzs­te­rü­le­tei. Ez az ész­re­vé­tel ma­nap­ság, ami­kor a klasszi­kus nagy­mo­nog­rá­fi­ák ko­rát a mo­nog­ra­fi­kus igé­nyű ta­nul­mány­fü­zé­rek kora vál­tot­ta fel, még in­kább mél­tó le­het fi­gyel­münk­re, s nem csu­pán Bor­zsák Ist­ván mar­ga­ri­ta phi­lo­lo­giájá­nak ese­té­ben.

Bor­zsák az an­tik­vi­tás élet­re­k­el­té­sé­nek, értő meg­szó­lal­ta­tá­sá­nak prog­ram­ját első sor­ban az „utó­élet” (Fort­le­ben, for­tu­ne, for­tu­na stb.) je­gyé­ben va­ló­sít­ja meg, s ez az, ami a ko­rai új­kor ku­ta­tó­ját, s a neo­la­ti­nis­tát egy­aránt el­is­me­rés­re kész­te­ti. Ma­nap­ság di­va­to­sabb a „ha­tás­tör­té­net” (Wir­kungs­ge­schich­te) fo­gal­má­val utal­ni mind­ar­ra, amit Bor­zsák a Fort­le­ben ku­ta­tá­sá­ban lát meg­va­ló­sít­ha­tó­nak. Bor­zsák ugyan­ak­kor nem azt hang­sú­lyoz­za, hogy a ha­tás­tör­té­net lo­gi­ká­já­nak meg­fe­le­lő­en a je­len új­ra­ír­ja a múl­tat, ha­nem lát­szó­lag épp el­len­ke­ző az ál­lás­pont­ja: mun­ká­ját min­de­nütt meg­ha­tá­roz­za az a meg­győ­ző­dés, hogy a múlt az utó­élet lo­gi­ká­já­nak je­gyé­ben ér­vé­nye­sül a je­len­ben. Ép­pen mí­tosz­kri­ti­kai mű­fo­gá­sai mu­tat­hat­nak rá azon­ban arra, hogy e két lát­szó­lag el­len­té­tes irány nála egy­ál­ta­lán nem zár­ja ki egy­mást. Az an­tik­vi­tás to­vább­élé­sé­nek tör­té­ne­tét szer­zőnk a tu­da­tos, vagy ön­kén­te­len fél­re­ér­té­sek, kre­a­tív fél­re­ol­va­sá­sok és aber­ráns de­kó­do­lá­sok je­gyé­ben mu­tat­ja be, anél­kül azon­ban, hogy az imén­ti zeng­ze­tes mű­sza­vak­kal élne, vagy e ter­mi­nu­so­kat a szak­mai köz­tu­dat­ba be­do­bó tu­dó­sok­ra, Pop­per Le­ó­ra, Har­old Blo­om­ra vagy épp Um­ber­to Ecó­ra utal­na. Ezen szel­le­mi at­ti­tű­döt re­me­kül pél­dáz­za a kö­vet­ke­ző ta­nul­mány­kez­dő fel­ütés: „A cím­ben jel­zett ak­tus so­ha­sem ment vég­be, leg­fel­jebb ha Sa­bi­na Pop­pa­ea ne­vét ola­szo­san ír­juk: »L’incoronazione di Pop­pea«. Vagy­is Cla­u­dio Mon­te­ver­di ope­rá­já­ról, ill. a me­lo­drá­ma alap­já­ul szol­gá­ló szö­veg­könyv tör­té­ne­ti hi­te­les­sé­gé­nek (pon­to­sab­ban: a hi­te­les­ség hi­á­nyá­nak) kér­dé­sé­ről lesz szó.” (Pop­pea meg­ko­ro­ná­zá­sa = Drag­ma, III., 383.) Tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben ha­son­ló­an meg­ala­po­zott és bá­tor mí­tosz­kri­ti­ka jel­lem­zi pél­dá­ul a Vágy­álom és va­ló­ság. Bécs „el­fog­la­lá­sa­i­nak” his­to­riog­rá­fi­á­já­hoz című ta­nul­mányt (Drag­ma, III., 374–377.) is, amely­ben Bor­zsák elő­ször utal arra, mi­ként is áb­rán­dí­tot­ta ki a „túl­buz­gó ős­tör­té­né­sze­ket” a XVI. szá­za­di Tarih‑i Üng­ürüszből ki­bo­ga­rász­ha­tó ál­lí­tó­la­gos la­tin­ból tö­rök­re for­dí­tott ma­gyar ős­gesz­ta ma­rad­vá­nya­i­val kap­cso­la­tos il­lú­zi­ó­ik­ból, ami­kor rá­mu­ta­tott arra, hogy a mű szer­ző­je, bi­zo­nyos Mah­mud, „a tö­rök por­ta szol­gá­la­tá­ban Pom­pe­i­us Trog­us csá­szár­ko­ri ki­vo­na­to­ló­já­nak, Ius­ti­nus­nak szin­te a múlt szá­za­dig ké­zi­könyv gya­nánt for­ga­tott mű­vét (Epi­to­ma his­to­ria­rum Phi­lip­pi­ca­rum Pom­pei Tro­gi) ido­mí­tot­ta ek­lek­ti­ku­san a szul­tá­ni ud­var íz­lé­sé­hez és ha­tal­mi igé­nye­i­hez, a Nagy Sándor-hagyománnyal öt­vöz­ve és né­hány he­lyen Thu­róczi Já­nos kró­ni­ká­já­nak meg­jegy­zé­se­i­vel meg­told­va.” Majd úgy foly­tat­ja cik­két, hogy gye­rek­ko­ri, me­sés Hu­nya­di Mátyás-képét kri­ti­kai gór­cső alá véve rá­mut­has­son arra, mi köze le­he­tett a Nagy Sándor-hagyománynak a csá­szár­vá­ros hi­so­riog­rá­fi­á­já­hoz. Ha­son­ló­an jó­zan kri­ti­ka jel­lem­ző a Si­mon Gryna­e­us – a Corvin-könyvtár őre? (Drag­ma, IV., 361–373.) című ta­nul­mány­ra is, ame­lyik ki­mért fi­lo­ló­gu­si ész­já­rás­sal ha­tás­ta­la­nít­ja a re­for­má­tor­ral kap­cso­la­tos honi kul­ti­kus be­ál­lí­tó­dás fel­te­vé­se­it, kre­a­tív ki­ta­lá­ci­ó­it.

A Luc­re­ti­us és a fel­vi­lá­go­so­dás (Drag­ma, I., 344–349.) című ta­nul­mány­hoz ha­son­ló, s a fen­ti for­rás­kö­zel­ben szü­le­tett, te­hát ko­moly szö­veg­kri­ti­ká­ra épü­lő kri­ti­kai szö­ve­ge­ket, mint ahogy a bor­zsá­ki szö­veg­kons­ti­tu­á­lás szin­te min­den da­rab­ját ál­ta­lá­ban, egy olyan szel­le­mi at­ti­tűd jel­le­mez, me­lyet bíz­vást pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tunk a fi­lo­ló­gia sze­re­pét nagy­ra be­csü­lő mo­dern esz­me­tör­té­ne­ti tö­rek­vé­sek­kel. Gon­do­lok itt pél­dá­ul az olyan, a kora új­ko­ri esz­me­tör­té­net szem­pont­já­ból ki­emel­ke­dő mű­vek­re, mint Lisa Jar­di­ne és Alan Stewart Hos­tage to For­tu­ne. The Tro­ub­led life of Fran­cis Ba­con című köny­ve (Lon­don, Orion–Phoenix Gi­ant, 1999), mely­nek In­vent­ing the Pos­te­rity: 1621 – 1626 című zá­ró­fe­je­ze­te egye­bek mel­lett a Ba­con ha­lá­lá­val kap­cso­la­tos mí­toszt – a hí­res „csir­ke­tör­té­ne­tet” (chic­ken sto­ry) – te­szi vizs­gá­lat tár­gyá­vá, még­pe­dig pre­cíz for­rás­kri­ti­ká­val és az an­tik­vi­tás kul­tu­rá­lis to­po­sza­i­nak to­vább­élé­sét messze­me­nő­en el­is­me­rő mó­don. Az utó­lag te­rem­tett le­gen­da sze­rint – me­lyet per­sze már Ba­con éle­té­ben elő­ké­szí­tett, több műve ta­nú­sít­ja ezt – a ve­ru­lá­mi kí­sér­le­te­zés, egész pon­to­san a „hű­tő­ház” fel­ta­lá­lá­sa köz­ben, csir­kék le­fa­gyasz­tá­sá­val fog­la­la­tos­kod­ván halt meg, meg­fá­zás mi­att. Amel­lett, hogy a „csir­ke­tör­té­net­nek” nem­igen volt va­lós tör­té­ne­ti mag­ja, Jardine-nek és Stew­art­nak kö­szön­he­tő­en jól tud­juk ma már, hogy a kí­sér­le­te­zés köz­ben jobb lét­re szen­de­rü­lő tu­dós alak­ja klasszi­kus ha­gyo­mány­hoz kö­tő­dik Ba­con Fort­le­benjé­ben is, szö­veg­sze­rű­en a re­ne­szánsz ter­mé­szet­böl­cse­let újra fel­fe­de­zett nagy an­tik te­kin­té­lyé­nek, idő­sebb Pli­ni­us­nak pom­pe­ji ha­lá­lá­hoz, aki az if­jabb Pli­ni­us le­ve­lé­re épü­lő le­gen­da sze­rint, akár­csak a „csir­ke­tör­té­net” Ba­con­je, az élet és ha­lál nagy kér­dé­se­it ku­tat­va halt meg ön­ként (sic!), a Ve­zúv ki­tö­ré­se­kor a le­ve­gő­be ke­rült mér­ges gá­zok mi­att (I. m., 502 skk.). Szük­ség­te­len itt hang­sú­lyoz­nom, hogy az ef­fé­le for­rás­kö­zel­ben dol­go­zó mí­tosz­kri­ti­ka re­me­kül szol­gál­ja azt a szel­le­mi cél­ki­tű­zést, amely a Ba­cont az em­pi­riz­mus aty­já­vá deg­ra­dá­ló le­xi­kon­köz­hellyel szem­ben a 17. szá­zad ba­co­ni fi­lo­zó­fi­á­ját kí­ván­ja szem­be ál­lí­ta­ni a maga össze­tett­sé­gé­ben, az esz­me­tör­té­ne­ti kon­tex­tus ki­tün­te­tett fi­gye­lem­be vé­te­lé­vel.

A je­len ke­re­tek közt nincs mó­dom to­váb­bi pél­dák­ra hi­vat­koz­ni, de a re­cen­zens­nek ez ta­lán nem is dol­ga. A re­cen­zió el­ol­va­sá­sa ugyan­is nem he­lyet­te­sít­he­ti a Drag­ma el­ol­va­sá­sát. Hadd idéz­zek vé­gül Bor­zsák A la­tin örök­ség (Drag­ma, III., 389–400.) című ta­nul­má­nyá­ból: „Több, mint fél év­szá­za­da, hogy az Is­tit­uto di Stu­di Ro­ma­ni meg­hí­vá­sá­ra »Orme di Roma in Ung­he­ria« cím­mel elő­adást tart­hat­tam Ró­má­ban. Azaz csak tart­hat­tam vol­na, ha ak­kor­tájt – 1943-ban – nem lett vol­na vi­lág­há­bo­rú, és én ak­kor is nem ka­to­nás­kod­tam vol­na. Így elő­adá­som szö­ve­gét, amely az­óta is kéz­irat­ban he­ver, Tóth Lász­ló ná­po­lyi ma­gyar lek­tor ol­vas­ta fel a Via Giulia‑i Ma­gyar Aka­dé­mi­án, az olasz kor­rek­tú­ra pe­dig – Badog­lio ki­ug­rá­sá­nak he­te­i­ben jár­tunk, – az ál­ta­lá­nos zűr­za­var­ban el­kal­ló­dott.” Ez az idé­zet, amely im­már nem csu­pán a la­ti­ni­tás tör­té­ne­té­ről szól, ha­nem az egyik leg­na­gyobb ma­gyar klasszikus-filológus élet­tör­té­ne­té­be is be­te­kin­tést en­ged, rá­vi­lá­gít­hat arra, hogy Bor­zsák Ist­ván szá­má­ra mit is je­lent­he­tett az „élő ókor” fo­gal­ma, ami­vel re­cen­zi­ó­mat nyi­tot­tam. Vi­lá­gos­sá vál­hat te­hát, hogy a tu­dós szá­má­ra a klasszi­ka fi­lo­ló­gia idill­je je­len­ti a va­lós tör­té­nel­met, s nem az ah­hoz ké­pest csak­is má­so­dik he­lyen em­lít­he­tő vi­lág­tör­té­nel­mi ese­mé­nyek, mint ami­lyen az idé­zet­ben is em­lí­tett má­so­dik vi­lág­égés volt pél­dá­ul. Bi­zony amíg te­het­te, ugyan­ilyen idil­li, em­ber­sé­ges vi­lág­ban hitt a ko­ra­be­li Itá­lia kor­társ hu­ma­nis­tá­i­nak, a Gi­o­van­ni Gentile-féle ok­ta­tá­si ri­for­ma je­gyé­ben te­vé­keny­ke­dő köre, így az 1939-ben vé­gül az Egye­sült Ál­la­mok­ba emig­rá­ló Paul Os­kar Kris­tel­ler is. (L. er­ről rész­le­te­seb­ben War­ren Bo­ut­cher cik­két: The Analy­sis of Cul­tu­re Re­vi­si­ted: Pure Texts, App­li­ed Texts, Li­ter­ary His­to­ric­isms, Cul­t­u­ral Hist­ori­es, Jour­nal of the His­to­ry of Ide­as, 64/3, 507–510.) Szá­muk­ra te­hát lé­te­zett még a res­pub­li­ca lit­teraria esz­mé­je, s eb­bé­li hi­tük mi­att bíz­vást pél­da­ké­pe­ink le­het­nek ma is.

Excerpt from the Review

Bor­zsák car­ri­es out the prog­ram of the re­vi­ving of an­ti­qu­ity in the spi­rit of Fort­le­ben (som­etimes for­tu­na or for­tu­ne) and this is what ur­ges both the scho­lars of early mo­dern stu­di­es and Neo­la­ti­nists to ack­now­ledge his in­tel­lec­tu­al achi­eve­ments. To­day it is much more in fashi­on to re­gard this met­hod as that of Wir­kungs­ge­schich­te. Bor­zsák does not say that “pre­sent rew­rites past” howe­ver. His point of view is se­e­mingly the cont­rary; he is al­ways of the con­vic­ti­on that past ma­kes its way in today’s world th­ro­ugh the log­ic of Fort­le­ben. Ne­vert­he­less, it is his myth cri­ti­cal works that show us the­se out­wardly dif­fe­rent di­rec­tions do not en­ti­rely rule out each ot­her. He pre­sents the sur­vi­vors­hip of an­ti­qu­ity th­ro­ugh in­ten­ded or ac­ci­den­tal mis­un­der­stand­ings, cre­a­tive mis­read­ing and aber­rant de­co­ding still lac­king the­se made-up words or re­fer­r­ing to the in­ven­tors of the­se ter­mi­no­lo­gi­es, Leo Pop­per, Har­old Blo­om or Um­ber­to Eco.”

Átemelve a régi rec.itiről.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?