Közköltészet, 2: Társasági és lakodalmi költészet

december 5th, 2007 § 0 comments

autoreferátum

Köz­köl­té­szet, 2, Tár­sa­sá­gi és la­ko­dal­mi köl­té­szet, s. a. r. Csör­sz Ru­men Ist­ván, Kül­lős Imo­la, Bu­da­pest, Uni­ver­si­tas, 2006 (Régi ma­gyar köl­tők tára, XVIII. szá­zad, 8), 746 + VIII l.

Min­dig ki­ke­re­ke­dett szem­mel né­zem a Mik­ro­koz­mosz – A fü­vek népe című fran­cia ter­mé­szet­fil­met vagy At­ten­bo­ro­ugh Élet a nö­vé­nyek kö­zött című so­ro­za­tát. A gyö­nyö­rű kép­so­rok az alj­nö­vény­zet élő­vi­lá­gá­ról szól­nak, ro­va­rok és pu­ha­tes­tű­ek, va­la­mint nö­vé­nyek szim­bi­ó­zi­sá­ról. Sza­bad szem­mel alig lát­ha­tó lé­nyek és na­gyobb, ám fi­gye­lem­re csak rit­kán mél­ta­tott tár­sa­ik együtt al­kot­nak itt mik­ro­koz­moszt, sa­ját tör­vé­nyek­kel és ön­sza­bá­lyo­zás­sal.

Ilyen alj­nö­vény­zet­hez ha­son­lít az iro­da­lom­tör­té­net szá­má­ra a ré­geb­bi vagy mo­der­nebb ko­rok köz­köl­té­sze­te, mely­ről va­la­mi­ért alig akar tu­do­mást ven­ni a tu­do­mány. Al­kal­mas len­ne pe­dig an­nak a hi­á­tus­nak a ki­töl­té­sé­re, mely az írott, ap­rán­ként ön­el­vű­vé váló „ma­gas” iro­da­lom és a száj­ha­gyo­má­nyo­zó, jó­részt pa­rasz­ti kö­zös­sé­gek­ben vi­rág­zó folk­lór közt tá­tong. For­rá­sai: sok száz kéz­ira­tos vers­gyűj­te­mény, pony­va­nyom­tat­vány és ka­len­dá­ri­um. Ku­ta­tá­sa nem ön­cé­lú fel­adat, mi­vel a köz­köl­té­szet a két „szél­ső” szö­veg­ha­gyo­mány kö­zött köz­ve­tí­tett, s mind­ket­tő­ből jócs­kán me­rí­tett és to­vább­örö­kí­tett. Mond­hat­juk: egy­szer­re volt egy ki­csit iro­da­lom és egy ki­csit folk­lór. A „nyílt szöveg”-ként va­ri­áns­lán­co­kat al­ko­tó, ano­nim ver­se­ket (leg­alább kö­ze­pe­sen) is­ko­lá­zott em­be­rek, néha csúcs­ér­tel­mi­sé­gi­ek (pl. Kresz­ne­rics Fe­renc, Aran­ka György, Jan­ko­vich Mik­lós, Pá­ló­czi Hor­váth Ádám, Arany Já­nos stb.) ha­gyo­má­nyoz­ták ránk mint sa­ját szű­kebb kö­zös­sé­gük fél-orális dal­kin­csét. A le­jegy­ző „szöveggazda”-ként ösz­tö­nö­sen fe­lelt a vers to­vább­mun­ká­lá­sá­ért, a szö­veg ja­vít­ga­tá­sá­ért. Ama­de, Fa­lu­di, Cso­ko­nai, Gva­dá­nyi vagy akár Pe­tő­fi és Arany for­rá­sa­it és re­cep­ci­ó­ját alig­ha ért­het­jük meg, ha nincs leg­alább váz­la­tos ké­pünk a köz­köl­té­szet­ről, hi­szen a fel­so­rolt köl­tők ott­ho­no­san mo­zog­tak eb­ben a kö­zeg­ben.

A gaz­dag XVIXVII. szá­za­di előz­mé­nyek (pl. a vi­rág­ének és utód­mű­fa­jai, a ku­ruc po­li­ti­kai líra, a Nyúl éne­kéhez ha­son­ló, pony­ván is ter­jesz­tett da­lok, a buj­do­só­éne­kek) fel­tá­rá­sa után a XVIII. szá­za­di anyag köz­re­adá­sa a Régi ma­gyar köl­tők tára XVIII. szá­za­di so­ro­za­tá­nak ke­re­té­ben in­dult meg. Kla­ni­czay Ti­bor egy­ko­ri kez­de­mé­nye­zé­sé­re, Bíró Fe­renc és Deb­rec­ze­ni At­ti­la so­ro­zat­szer­kesz­tők tá­mo­ga­tá­sá­val öt­kö­tet­nyi köz­köl­té­sze­ti al­so­ro­za­tot szer­kesz­tünk, Kül­lős Imo­lá­val kö­zö­sen. Mun­kánk so­rán össze kell egyez­tet­nünk az iro­da­lom­tör­té­net és a folk­lo­risz­ti­ka szem­pont­ja­it, s min­de­nek előtt se­gí­te­ni sze­ret­nénk a to­váb­bi ku­ta­tá­so­kat egy biz­tos ala­pot je­len­tő kri­ti­kai ki­adás­sal. A so­ro­zat első kö­te­te 2000-ben je­lent meg Mu­lat­ta­tók cím­mel. Eb­ben fő­ként csú­fo­lók (lá­nyok, vén­lá­nyok, asszo­nyok, mes­te­rek, nem­ze­ti­sé­gek stb.) kap­tak he­lyet, il­let­ve ha­zug­ság­ver­sek, tré­fás rig­mu­sok, quod­li­be­tek és ha­lan­dzsák, va­la­mint né­hány pa­ró­dia.

A má­so­dik kö­tet 2006 vé­gén lá­tott nap­vi­lá­got. A Tár­sa­sá­gi és la­ko­dal­mi köl­té­szet 322 szö­veg­csa­lád több mint 900 szö­ve­gét fog­lal­ja ma­gá­ba, egy ré­szü­ket ter­mé­sze­te­sen csak jegy­zet­adat­ként. A ma­gyar nép­ze­ne tára III. kö­te­té­nek min­tá­já­ra kü­lön tömb­ben kö­zöl­tük a tár­sas vi­gal­mak dal­kin­csét (bor­da­lok, mu­la­tó­nó­ták, tánc­nó­ták), majd a la­ko­dal­mi szo­kás­köl­té­szet em­lé­ke­it (intő és ok­ta­tó éne­kek, há­zas­éne­kek vagy epit­ha­la­mi­o­nok, mo­no­lo­gi­kus vagy pár­be­szé­des di­ák­rig­mu­sok, vé­gül a vő­fély­ver­sek és étel­kö­szön­tők). A szö­ve­gek nyelvi-stilisztikai szín­vo­na­la vál­to­zó, mi­vel el­té­rő is­ko­lá­zott­sá­gú és te­het­sé­gű le­jegy­zők­től szár­maz­nak. A fa­lu­he­lyen máig gyűjt­he­tő ivó­nó­ták­tól vagy a pony­ván ki­adott vő­fély­rig­mu­sok­tól az „egy­szer hasz­ná­la­tos”, néha kín­rí­mek­ben tob­zó­dó, tu­dá­lé­kos la­ko­dal­mi kö­szön­tő­kig min­den re­gisz­ter meg­ta­lál­ha­tó. Né­me­lyik vers Gyön­gyö­si Ist­ván ba­rokk mo­do­rá­ban ké­szült, má­sok Ama­dét utá­noz­zák, megint má­sok a men­di­káns di­á­kok vas­kos hu­mo­rát eme­lik be az ün­ne­pi pil­la­na­tok­ba: a lé­nyeg a szó­ra­koz­ta­tás és a di­da­xis egyen­sú­lyá­nak fenn­tar­tá­sa volt.

A jegy­ze­tek­ben a ko­ra­be­li va­ri­án­sok le­he­tő­leg tel­jes fel­so­ro­lá­sán és össze­ha­son­lí­tá­sán túl köz­re­ad­tuk az egy­ko­rú dal­la­mo­kat, va­la­mint a nép­köl­té­sze­ti és egyéb vál­to­za­to­kat – ez utób­bi­ak közt Fa­ze­kas Mi­hály, Cso­ko­nai vagy Vö­rös­mar­ty ver­sei is meg­ta­lál­ha­tók.

Vé­gül: ha egy köz­re­adó va­la­mit egy­ál­ta­lán re­mél­het egy sok évig ké­szü­lő kri­ti­kai ki­adás­tól, nem több, mint hogy a folk­lo­risz­ti­ka majd fe­dez­ze fel a szö­ve­gek­ben kó­dolt men­ta­li­tás­tör­té­ne­ti ada­lé­ko­kat és ma nép­dal­ként is­mert szö­ve­gek őse­it, az irodalomtörténet-írás pe­dig a ha­gyo­mány­rend­szert, amely a kol­lé­gi­u­mi po­é­zis szint­jén át­jár­ta a kor­szak mű­velt­sé­gét, s azt, hogy az iro­dal­mi „alj­nö­vény­ze­tet” a tár­sa­dal­mi kom­mu­ni­ká­ció egyik leg­fon­to­sabb fó­ru­má­nak te­kint­het­jük.

Átemelve a régi rec.itiről.

Tagged ,

Vélemény, hozzászólás?