recenzió

Jéga-Szabó Krisztina. Két párhuzamos történet: Erdős Renée és Lesznai Anna regényei. Pozsony: Woman Press, 2024.

Erdős Renée és Lesznai Anna minden kétséget kizáróan fontos szerzői a századfordulóval kapcsolatos irodalmi hagyománynak, a szorosabb értelemben vett szakmai diskurzuson kívülre viszont csak ritkán jutott el a nevük az utóbbi évtizedekben. Ilyen tekintetben tehát a két írónő között fennáll némi párhuzamosság, noha, és ez a könyv fejezeteiből is kiderül, Lesznai recepcióját a Kezdetben volt a kert című, a szerző szerint családregénynek nevezhető szöveg határozza meg, míg Erdősnél jóval tágabb a merítés a 21. században is „jól olvasható” próza tekintetében. Jéga-Szabó Krisztina monográfiája szintetizáló jellegénél fogva elsőrangú olvasmány ahhoz, hogy felmérjük, milyen megközelítésekre lehetnek nyitottak Erdős és Lesznai egyes írásai az ezredfordulót követően, akkor, amikor a nőíróság kutatási protokolljai is már jócskán megsokszorozódtak.

Erdős kapcsán a szerző egyik fő megállapítása az, hogy regényírói pályája „olyan írói önteremtéssel indul, ahol […] az önéletrajziságon, a biografikus tér megképzésén keresztül hozza létre új identitását és az önéletrajzi szövegek megírásával, azok révén válik sikeres regényíróvá”. (66-67) Azaz Jéga-Szabó szerint is helytálló az az értelmezési irány, amely az 1920-as évek befutott írónőjének munkásságát ennek a sajátos hitelességkomponensnek a figyelembevételével vizsgálja úgy, hogy elsősorban nem az ismert életrajzi tények utáni hajsza válik szoros olvasási szemponttá. Míg az Ősök és ivadékok és A nagy sikoly az ismertebb munkák közé tartoznak, ez korántsem mondható el a nemrégiben publikált memoárról, az Ifjúságunkról, illetve a Lavinia Tarsin házassága című regényről, így az Erdős-fejezet kevésbé ismert írások bevonásának segítségével építi argumentációját, amely alapvetően a nőírás poétikai jegyeinek meghatározása köré rendezhető. A monográfia jól kezeli a meglehetősen kiterjedt hazai és külföldi szakirodalmat, olykor kézirattári forrásokat is megmozgat – ilyen tekintetben nem lehet panaszunk a könyvre. Különösen érdekesnek találtam az Erdős-fejezet legutolsó részét, amely a címben vállalt ajánlatot („írói önartikuláció és közösségi tudat összefüggései”) az intertextualitásra vonatkozó megjegyzésekkel is kibővíti. Így kerül a monográfia horizontjára Krúdy biofikciója, a Bródy Sándor vagy a nap lovagja, illetve Zweig önéletírása, A tegnap világa.

A hasonló, nem titkoltan kánonrekonstrukciós motivációkkal rendelkező szakmunkák elsődlegesen kéznél lévő eszközeit tekintve Erdős talán valamivel kevesebb erőfeszítést kíván meg az értelmezőtől, hiszen pályája és preferált témái miatt kora celebritásának számított, kapcsolathálója bizonyos életszakaszokban az irodalmi erőtér legmasszívabb és legtöbb összeköttetéssel rendelkező csomópontjaiig terjedt (legyen szó a hivatalos vagy a piaci intézményrendszer neves képviselőiről, kiadókról, szerkesztőkről, mecénásokról és hódolókról). Ennek köszönhetően (újra)olvashatóvá-tételéhez azok a „külső” jegyek is jól applikálhatóak, amelyeket egyébként az írónő sem átallott hasznosítani a fikcióképzés aktusa során. Lesznai Anna „visszahelyezése” ezzel szemben komolyabb akadályokba ütközik, kissé túlzónak is gondolom az állítást, miszerint „kultusza a második ezredforduló körül újraépült” (288) – „újraépülésről” némi fenntartással talán beszélhetünk, de kultusza legfeljebb az ezekről a termékeny újraolvasásokról gondoskodó szakmai kontextusokban alakult ki. Önmagának és a kánon átírásának feladatára reflektáló Kőbányai Jánosnak (336) is némiképp ellentmondva Jéga-Szabó is csupán két olyan szöveget (Radnóti Sándor és Pritz Pál írásait) tud felidézni, amelyek Lesznai kánonba emelésének erőteljesebb szándékára hívták fel a figyelmet a közelmúltban a magnum opus második kiadását követően.

Az, hogy a tagadhatatlanul értékes Lesznai-életmű hagyományfolytonossága jól láthatóan megakadt, praktikus okokra is visszavezethető: az írónőnek nincsen szem előtt emigrációs karrierje, nagyregénye, amelyen három évtizeden át dolgozott, pedig először csak az 1960-as évek közepén jelent meg. Jéga-Szabó a Kezdetben volt a kert női szempontú történelemkonstrukciójában látja meg a regény izgalmas újraolvasásához szükséges előfeltételt, igaz, az Erdős-fejezethez hasonlóan itt is legalább akkora jelentőségűekaz intertextualitás utalások, allúziók és műfaji kapcsolatok bemutatását célzó részek. Nem gondolom, hogy Móricz, Bánffy Miklós, Beauvoir, Proust és Virginia Woolf magától értetődően lennének hozzákapcsolhatók Lesznai regényéhez, de a szerző mindegyik esetben hatásosan érvel kiválasztott társalkotói mellett, noha párhuzamai – talán Bánffy Erdélyi története kivételével – szintén a kevésbé széles körben olvasott/ismert szövegek közé sorolhatók, ez pedig jelentősen csorbítja a Lesznaihoz fűzött kánonrontó-kánonbontó intenciókat. A könyv második nagy egysége kapcsán is dicséret illeti az utolsó fejezetet, amely a nők háború alatti hátországi tevékenységeit járja körül.

Jéga-Szabó Krisztina monográfiáját olvasva újból felmerül az egyre kínosabb kérdés: miért nem beszélünk gyakrabban Erdős és Lesznai szövegeiről, sőt, miért nem törték át az írónők egyes írásai a (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) szakmaiság korlátait? Az írónőkhöz kapcsolódó további kutatások méltán támaszkodhatnak a Két párhuzamos történetre, ilyen tekintetben tehát a monográfia maximálisan kihasználta lehetőségeit, igaz, a tálalással kapcsolatban komoly kifogások támaszthatók.

A sikeresen megvédett doktori disszertációk általában komoly revízió alá esnek könyvként való publikálásuk előtt. Jelen esetben nem is az a fontos, hogy a szerzőt vagy a kiadót terheli-e a felelősség azért, hogy ez a revízió ezúttal elmaradt, hanem az, hogy ideális esetben egy javított újranyomásnak kellene elhagynia a sajtót. Korábban utaltam a Kezdetben volt a kert újabb, 2015-ös kiadását méltató írásokra. Nos, aki a könyv alapján menne utána Pritz Pál írásának, csalódni fog, ugyanis a lábjegyzetben Printz [sic!] Pál szövegének címe mellett sem a lelőhelyet, sem az oldalszámokat nem fogja megtalálni azon kívül, hogy egy 2018-as lap harmadik száma hozta le a szöveget. Nem lehet kifogás, hogy másodpercek alatt rá lehet bukkanni a hiányzó adatokra (Múltunk, 124-149), főleg, hogy a könyv hemzseg a hasonló bosszantó hibáktól. A hosszú, lefordítatlan idegen nyelvű idézetek legfeljebb csak zavaró passzusok a szövegben, de ugyanez nem mondható el a rengeteg elütésről (pl. ’konzervatív’ helyett ’konzerv’ a 105. oldalon, Kemény Zsigmond helyett Kemény István a 434. oldalon stb.), a teljesen következetlen lábjegyzetelésről, a sokszor pusztán díszítőelemnek („helykitöltésnek”) használt, oldalakon át nyúló idézetekről, átfogalmazásért kiáltó mondatokról. Az interneten elérhető disszertáció szövegével összevetve az derül ki, hogy ezek a hibák (sajnos) sikeresen élték túl a szöveggondozás kiadói köreit (ezek közül a tördelési kört minden bizonnyal). Éppen a monográfia magas színvonala miatt roppant zavaró, hogy a könyvtárgy ilyen minőségben kerülhetett piacra.

Summary

Krisztina Jéga-Szabó’s monograph puts forward the argument that the works of Renée Erdős and Anna Lesznai have the potential to affect a canonical shift within the context of fin-de-siècle Hungarian woman literature. The value attributed to these works stems from their success in terms of poetic self-representation and the woman construction of history. In the case of Erdős, the author focuses on the autobiographical tetralogy Ancestors and Descendants, while in the case of Lesznai, the focus is on In the Beginning: There Was the Garden. Jéga-Szabó emphasises the distinctive features of the novels, thereby diminishing the significance of the roman-à-clef genre, which has historically served as a predominant interpretative preconception among scholars. It is regrettable that the monograph contains numerous textual errors, erroneous footnotes, and that there is an absence of editorial proofreading. Consequently, the publication of a second, corrected edition is imperative.

Tagged Erdős Renée, kulcsregény, Lesznai Anna, nőírás, századforduló