A Vidám srácok, Harmsz és a késő szovjet szamizdat – Kalavszky Zsófia recenziója

november 27th, 2020 § 0 comments

Наталья Доброхотова-Майкова и Владимир Пятницкий. „Лев Толстой очень любил детей…”: Анекдоты о писателях, приписываемые Хармсу. Pед. Софья Багдасарова. Москва: Бомбора, 2020.

2020 nyarának végén a művészettörténész Szofja Bagdaszarova kezdeményezésére és szerkesztésében jelent meg Moszkvában a „Lev Tolsztoj nagyon szerette a gyerekeket…”: Írókról szóló anekdoták, amelyeket Harmsznak tulajdonítottak című kötet. A kiadvány számos célja közül az egyik az volt, hogy a nagyközönség végre a valódi szerzők neve alatt, fakszimile kiadásban – az eredeti kézírásos szöveget a hozzátartozó illusztrációkkal együtt bemutatva –, részletes kommentárokkal felszerelve ismerhesse meg azokat az irodalmi anekdotákat, amelyek az 1970-es évek közepétől a késő szovjet szamizdatban hatalmas népszerűségnek örvendve kezdtek el terjedni, és amelyek a internet korai időszakában – immár nem tiltott, de nyomtatásban nem hozzáférhető szövegként – különböző, irodalmi magánoldalakon, online könyvtárakban váltak ilyen-olyan formában elérhetővé. A szűkebb szakma ugyan már korábban értesült az eredeti szerzők személyéről – hiszen az anekdoták alkotóinak a kilétét 1988-ban egy, a Szovjetszkaja Bibliografija című lapban közölt olvasói levél felfedte –, az anekdoták a köztudatban továbbra is (immár húsz éve) anonimként vagy Danyiil Harmsznak tulajdonítva, esetleg Pszeudo-Harmsz szerzői névvel, illetve Harmsz-apokrifokként terjedtek. (Danyiil Harmszról az Esetek című kötetének magyar kiadása kapcsán Mikola Gyöngyi írt itt, a recitin.) Mivel az eredeti kézirat borítója elveszett, a szamizdatban (xeroxmásolatokról, írógéppel, indigóval írt példányokról, mátrixnyomtatóval elkészített, összefűzött lapokról, nagyalakú papírhengereken rögzített változatok létezéséről számoltak be az akkori szovjet olvasók) nem csupán a szerzők neve tűnt el már igen korán, de a szöveggel szoros egységet képező illusztrációk is. Az olvasók nagy többségének – a kötetben interjúk is szerepelnek (szám szerint száz), melyekből kiderül, hogy miként lehetett a Szovjetunió utolsó éveiben az anekdotákat tartalmazó példányokhoz hozzájutni – egészen eddig fogalma sem volt arról, hogy a klasszikus orosz irodalom íróit, költőit szerepeltető, rövid, humoros történetek eredetileg sajátos képregényként működtek: az irodalom és a képzőművészet határterületén születtek meg. A két fiatal alkotó, Natalja Dobrohotova-Majkova (az író) és a sógora, Vlagyimir Pjatnyickij (a rajzoló) ugyanis 1971–72-ben a maguk örömére, egyszerű szórakozásként, egy kisalakú füzetbe írva-rajzolva vágtak bele az illusztrált anekdoták „gyártásába”. Az ismerősök lelkesedésén felbuzdulva az egyre bővülő korpusz – végül 55 anekdotát alkottak meg – egy sajátos „livre d’artiste” formáját öltötte magára. Az eredetileg Весёлые ребята (’Vidám srácok’) címmel ellátott anekdotafüzért tartalmazó jegyzetfüzetet, amelynek a címlapjára Pjatnyickij jól felismerhetően Puskin, Gogol, Tolsztoj és kicsit lejjebb Dosztojevszkij arcát rajzolta, eleinte barátok, ismerősök kérték kölcsön, hogy lemásolhassák, majd Jura Kljatisz profi fényképész elkészítette a lapokról az első fotókat. A füzet ezek után eltűnt a szerzők szeme elől. Az anekdoták rövid idő alatt igen népszerűek lettek, leváltak a szerzőikről, és elindultak a maguk útján: szövegük a másolások során természetes módon vált a szövegromlás áldozatává, idővel – ahogy ezt Szofja Bagdaszarova a fellelt szamizdatmásolatok variációit összehasonlítva megállapítja – egyre több hibát, kihagyást, egyszerűsítést tartalmazott. A különböző másolatokban az anekdoták száma is változott. Egyrészt a számuk lecsökkent, hiszen a másolók kihagyták belőle azokat az anekdotákat, amelyek kép nélkül egyáltalán nem voltak értelmezhetők, másrészt a korpusz – bizonyos variációiban – kiegészült: előfordult ugyanis, hogy a gyűjteményt egyes, szerzői babérokra is törő másolók az eredeti szövegek hangnemét, szerkezetét imitálva további anekdotákkal toldották meg. Az olvasók évtizedekig sem az anekdoták pontos számát, sem a pontos szövegét, sem a sorrendjét nem ismerték, ahogy a gyűjtemény eredeti felépítését sem, a kép és a szöveg együttes jelenlétét.

Ezt a „folklorizálódott” állapotot rögzítik az anekdotafüzér egészének, illetve részleteinek magyarországi megjelenései is. A Hiány című folyóirat 1994. február–márciusi száma – a fordítás alapjául szolgáló forrás megjelölése nélkül – Danyiil Harmsz neve alatt közölte M. Nagy Miklós fordításában a szerzőpáros huszonhét anekdotáját. A Szép Literatúrai Ajándék 1995/3–1996/1-es száma Thuróczy Gergely fordításában Pszeudo-Harmsz: Irodalmi anekdoták címmel adott közre egy válogatást a szövegekből, amelyben a Dobrohotova-Majkova–Pjatnyickij szerzőpáros esetleges sorrendben közölt történetei után, azoktól nem megkülönböztetve szerepelnek a sokkal később íródott – jelenleg (még) anonimként kezelt –, egyes, az Ezüstkor költőit szerepeltető anekdoták. (Itt sem világos, hogy mi volt az orosz forrás.) Így az eredeti anekdoták hősei, a folyton teázó és rendkívül okos Puskin, a gyáva Turgenyev, a mindig Puskinnak öltöző Gogol, a folyton a mankójával csapkodó Tolsztoj, a hősszerelmes Lermontov és a gyötrődő Dosztojevszkij – „isten nyugosztalja” (M. Nagy) / „örök világosság fényeskedjék neki” (Thuróczy) – ebben a korpuszban, miként számos szovjet szamizdatmásolatban is, immár Majakovszkijjal, Harmsszal, Jeszenyinnel stb. „egy kalap alatt” szerepelnek.

Az, hogy Bagdaszarova a fakszimile kéziratot közreadta, hogy megszólaltatta a kiadókat, szerkesztőket, akik először publikálták a szerzők nevét vagy az anekdotákat (Nyikolaj Kotreljov, majd Alekszandr Kobrinszkij), hogy közölte a szerzőket bemutató írásokat, a szöveghez fűzött kommentárokat és a szerzőpáros ma élő tagjának, Natalja Dobrohotova-Majkovának a visszaemlékezéseit a szövegfüzér megírásának a körülményeire – arra az időszakra, amikor a Pionyír című újságban Pjatnyickijjal egy rövid időre megkapták az irodalmi anekdoták rovatának a vezetését –, önmagában is nagy fegyvertény. A kötet iniciátora azonban nem elégedett meg ennyivel. Ambiciózus vállalkozásának célja egy olyan kötet megalkotása volt, amelyben a Vidám srácok mint műalkotás a ’70-es évek társadalom- és kultúrtörténeti kontextusába beágyazottan léphessen az olvasói elé. Egy olyan kötetben, amely e szövegeknek nem csupán gazdag előzményeit, de korabeli helyét és utóéletét is bemutatja, hiszen a Vidám srácok szövegei más későbbi, összművészeti alkotás létrejöttét is elősegítették – a magasművészetben és a városi, közösségi alkotóterekben egyaránt (tábortűznél, kirándulásokon, házibulikon adták elő őket, dalok, színdarabok jöttek létre a hatásukra). Bagdaszarova a kommentárokkal kiegészített szövegkiadást tehát egy sor olyan tanulmánnyal és egy interjúfolyammal egészítette ki, amelyek számos, a többivel érintkező kutatási terület felől világítják, illetve vizsgálják meg az anekdotafüzér szerepét és jelentőségét.

Az első és leginkább kézenfekvő kutatási kiindulópont, amelyet Vlagyimir Berjozin jár körül, az irodalmi anekdota mint műfaj gyökerei az orosz irodalomban, az anekdoták poétikai vizsgálata, a Harmsz-anekdotákkal való összevetése és a szövegek működési módjának, hatásmechanizmusának a vizsgálata. (Harmsz Anegdoták Puskin életéből című szövegének legfrissebb magyar fordítása Hetényi Zsuzsa Harmsz-kötetében olvasható, korábban a Szép Literatúrai Ajándék már említett számában Thuróczy Gergely tolmácsolta őket. Tudomásom szerint magyarul először Elbert János fordításában volt olvasható három anekdota az Új Írás 1975/4-es számában. Elbert forrásként itt a Lityeraturnaja gazetára hivatkozik. Bár Harmsz életművéhez a Szovjetunióban csak 1988-tól lehetett hozzájutni, a gyerekeknek írt szövegeiből néhány elérhető volt. Annak ellenére, hogy az Anegdoták korántsem tekinthetőek gyerekirodalmi szövegnek, talán ennek a – szerkesztői? – minősítésnek köszönhető, hogy a Lityeraturnaja gazeta melléklete egyetlen alkalommal, 1967-ben leközölhetett a hét anekdotából négyet, Harmsz két másik, „gyerekeknek” írt alkotása mellett.) Tulajdonképpen így jutunk el a második problémakörhöz, az anekdoták roppant népszerűségének a kérdéséhez. Bagdaszarova egyik tanulmányában feltárul az anekdoták azon rétege, amely a korabeli politikai, társadalmi és kulturális reáliákra (például a Gogol újratemetése kapcsán keletkezett legendára, amely szerint az író koponyáját az 1931-es évben nem találták a sírban), eseményekre (Dosztojevszkij 1971-es, százötven éves jubileumára), korabeli nyelvi klisékre (Lenin elhíresült „Tolsztoj az orosz forradalom tükre” mondatára) utalt, azokat parodizálva, kifigurázva. Ez a kérdés átvezet a következő problémakörhöz, amely azt járja körül, hogy az anekdoták milyen korabeli diák-, „folklór-” vagy városi műfajok hagyományait szívták magukba (lásd például a diákok között terjedő, gyakran vulgáris Puskin-anekdotákat, a füzetes, kéziratos énekgyűjtemények darabjait vagy a Tolsztojról szóló, a ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején született, szatirikus vagondalok (вагонные песни) hagyományát, amely dalokat egy szerzőhármas jegyzett, de amelyek szintén anonimként terjedtek). A kiadvány egy további tanulmánya azt vizsgálja, hogy a nonkonform szovjet művészetben hol helyezhetők el ezek a kép és szöveg együtteséből álló anekdoták, továbbá azt, hogy milyen szemléletbeli és nyelvi változásokat indítottak el az orosz újságírás egy ágában. A kötet szerkesztője külön egységet szentel annak, miként működött a késő szovjet szamizdat, és hogy – a 19. századi, klasszikus, orosz irodalomhoz való viszonyában – a ’30-as évek közepének (a Harmsz-féle anekdoták születési idejének) és a ’70-es éveknek miben volt radikálisan más az irodalmi, kulturális korhangulata.

Így született meg egy aprócska szövegkorpusz sajtó alá rendezése kapcsán egy konkrét szöveg helyét és utóéletét komplex módon vizsgáló, irodalom-, kultúr-, társadalom- és befogadástörténeti kérdéseket körbejáró, rendkívül gazdag kötet, amely egyfelől lenyomatává válik a szovjet ’70-es évek kultúrtörténetének, másfelől emléket állít a fiatalon elhunyt képzőművésznek, Vlagyimir Pjatnyickijnak (1938–1978). A Vidám srácok grafikái, illetve a Puskin, Gogol, Dosztojevszkij és Tolsztoj arcát megformáló, expresszív papírmasé álarcok – ezek a könyv előzékein láthatóak – mind őrzik a hivatalos létezést teljes mértékben elutasító (talán nem tévedünk nagyot, ha a vele egy évben született Venyegyikt Jerofejevvel és életmódjával vonunk párhuzamot), zseniális képzőművész szatirikus látásmódjának az emlékét.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Summary

One of the many aims of the volume was to introduce the wider public to the literary anecdotes that were originally created under the title Весёлые ребята (Jolly Fellows), which started to spread in late Soviet samizdat from the mid-1970s, and to publish these under the name of their real authors, in a facsimile edition (presenting the original manuscript text together with the respective illustrations) with detailed annotations. It is a particular virtue of the volume that editor Sofia Bagdasarova complemented the annotated text edition with studies written by different authors as well as a series of interviews examining the role and significance of the string of anecdotes presenting nineteenth-century Russian writers from the perspective of the many interconnected areas of literary history, culture research, and history of reception. The analysis of the link to Daniil Kharms is especially interesting, as is the exploration of the Russian roots of the genre of literary anecdotes and the presentation of how samizdat operated, in terms of the spread of this text corpus. As a result of the ambitious enterprise, the anecdotes created by co-authors Dobrokhotova-Maikova and Pyatnitsky appear in their own context, i.e. in the environment of 1970s social and cultural history. The reviewing author also talks about the first Hungarian publications of Kharms’ anecdotes and the Весёлые ребята (Jolly Fellows) anecdotes in connection with the text variants of the anecdotes folklorizing in Soviet samizdat.

Аннотация

Одной из множества задач сборника было представить широкой публике под именами подлинных авторов (в факсимильном издании –  с оригинальными рукописными текстами и иллюстрациями к ним), и подробными комментариями те литературные анекдоты, что родились на свет в середине семидесятых и под названием «Весёлые ребята» ходили в позднем советском самиздате. Особое достоинство сборника состоит в том, что Софья Багдасарова, редактор-составитель  – снабдила его комментариями, дополнила научными статьями разных авторов и интервью, так что низку анекдотов о русских писателях 19 столетия можно теперь разглядывать со всех соприкасающихся сторон сразу, понимая и ценя их роль и значение с позиций истории литературы, культурологи, истории восприятия. Особенно интересны здесь анализ связи с Хармсом; поиск корней русского литературного анекдота и показ на примере распространения одного корпуса текстов, как работает самиздат. В итоге этого амбициозного предприятия анекдоты, созданные в соавторстве Доброхотовой-Майковой и Пятницкого предстают в собственном контексте, то есть в общественной и культурно-исторической среде семидесятых. В своей рецензии, говоря о фольклоризирующихся в советском самиздате анекдотах, рецензент затрагивает темы появления первых венгерских переводов анекдотов Хармса и анекдотов из «Весёлых ребят».

Tartalom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?