recenzió

Mikszáth Kálmán és kortársai: Regionalizmus a 19. század végén a közép- és kelet-európai irodalmak kontextusában. Kálmán Mikszáth a jeho súčasníci: Regionalizmus v kontexte literatúry stredoeurópskych národov na konci 19. storočia, szerk. / zostavila Sipos Szilvia, Bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, 2011.

Sipos Szilvia, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának munkatársa konferenciát szervezett Mikszáth halálának 100. évfordulójára 2010-ben Pozsonyban. A szlovák, magyar, cseh és lengyel kutatók előadásainak szerkesztett változatát közli a Mikszáth Kálmán és kortársai: Regionalizmus a 19. század végén a közép- és kelet-európai irodalmak kontextusában címet viselő magyar és szlovák nyelvű kötet.

A regionalizmus fogalma joggal tűnhetett kiemelt szempontnak egy Mikszáthtal foglalkozó tanácskozás (és következésképpen e kötet) témájaként, hiszen Mikszáth prózája valóban ezer szállal kötődik a történelmi Magyarország felvidéki régiójához. Problematikusnak tartom ugyanakkor, hogy a kifejezés jelentését a tanulmányírók még saját maguk számára sem határozzák meg, s lényegében magától értetődő fogalomként használják, annak ellenére, hogy a regionalizmus jelentése korántsem egyértelmű. Az irodalomtörténetben gyakran egyfajta romantikus eredetű gondolkodásmódot és világlátást takar, amely azon a tényszerű megállapításon alapul, hogy egy adott tájnak, tájegységnek, természeti környezetnek megvan a maga erőteljes hatása az ott élő emberek mentalitására, kultúrájára és életformájára. A regionalista író azonban nem éri be ennyivel, hanem a vidék, a táj kultuszára ideológiát épít, s az adott vidéket egy idealizált világ csupa pozitív értéket hordozó terepének teszi meg, nem ritkán szembeállítva a várost és a vidéket, s az előbbi bűnösnek tekintett moráljával és kultúrájával a vidéki ember „tisztaságát,” romlatlanságát, erkölcsi fölényét állítja szembe.

A két világháború közötti időszakban ez a fajta regionalizmus az európai irodalomban főként a franciaországi Provance-ot idealizáló, sőt mitizáló Jean Giono művei nyomán lett ismert. Volt ennek Közép-Európában is megfelelője: éppen Giono erőteljes hatására bontakozott ki a szlovák irodalomban az ún. lirizált próza, amelyet később naturizmus néven vett számba az irodalomtörténet. Legismertebb képviselői közé tartozott František Švantner, Dobroslav Chrobák, Margita Figuli és L’udo Ondrejov.

Mikszáth esetében nyilvánvalóan nem erről a fajta regionalizmusról van szó, hiszen szerzőnktől távol állt az idealizálás szándéka. Noha kétségtelen, hogy Mikszáth számos művének színtere a régi Magyarország északi, észak-keleti, vegyes, többnyire magyar és szlovák lakosságú régiója, amelyhez az író szülőföldje is tartozott, és az is kétségtelen, hogy az ott élő embereket Mikszáth rokonszenvvel ábrázolja. A regionális kötődésnek az irodalomra gyakorolt hatását ebben az ideologikus mozzanatokat mellőző megközelítésében vizsgálja a kötetben Alabán Ferenc tanulmánya, amely a táj és az ember kapcsolatának jellegzetességeit tárja fel Mikszáth palóc és szlovák témájú novelláiban. Érdekes a Mikszáth Gavallérokját is újrafordító Karol Wlachovszky írása: informatívak etimológiai fejtegetései az eredetileg a kunokat jelölő ’palóc’ népnevünk szláv (orosz és lengyel) eredetéről, valamint ennek nyomairól a mai szlovák helységnevekben. Wlachovszky Mikszáth Felföld-, Felvidék-értelmezését a korabeli és a mai etnográfiai, politikai, köznyelvi szóhasználatot összevetve magyarázza. Elemzései azt bizonyítják, hogy Mikszáth nem határozta meg pontosan az általa Felföldnek nevezett vidék kiterjedését, és nem is tekintette a szóban forgó területet kizárólag szlovák régiónak, ugyanakkor a vidék meghatározó eleme a szlovák nép volt számára. Mikszáth Palócföldje és Felföldje Wlachovszky szerint egyaránt mitizált, fiktív táj, mint ahogyan fiktív a palóc és a tót nép is abban a megközelítésben, ahogyan a Mikszáth-művekben megjelenik, s mint ilyen, általánosítható egy etnikai jelenség kulturális jelenséggé alakulásának lenyomataként.

Wlachovszkyéhoz hasonló nyomvonalon halad Peter Kaša gondolatmenete is, aki Sáros megye társadalmi, etnikai és nyelvi viszonyainak 19. század végi tényeit veti össze a Gavallérokban ábrázoltakkal: felvillantja a sárosi alrégió sokszínű kulturális arculatának változó és állandó elemeit. Peter Kaša elsősorban a magyarosítás–elmagyarosodás jelenségét, és a folyamatnak a szlovák köznemesi réteg életére gyakorolt hatását vizsgálja párhuzamosan az életben és az irodalomban. Tanulmányának fő mondandója arra a fordulatra helyezi a hangsúlyt, amelynek nyomán (a millenniumi eufória elmúltával) a szlovák nemzeti öntudat egyre inkább megerősödött Sárosban.

Regionális és nemzeti irodalom összefüggésének a kötet szűkebb témájától távolabb eső, de igen érdekes aspektusát tárgyalja Milan Žitny tanulmánya Theodor Storm (1817–1888) a német és a dán kultúra határmezsgyéjén címmel. Žitny a Storm-kutatás egy sokáig politikai okokból elhanyagolt területét vizsgálja. A német irodalomtörténet-írásban korábban tendenciózusan elhallgatták Storm dán kulturális kötődésit, pedig a sokáig dán fennhatóság alatt álló Schleswig-Holsteinben élő Stormra (ahogyan az újabb kutatások is hangsúlyozzák) erősen hatott a dán kultúra. A tanulmány szerzője megkockáztatja azt a feltételezést, hogy a ún. dán költői realizmus Storm művein keresztül gyakorolt hatást a német realizmus költői irányára.

Németh Zoltán a regionalizmus és a kánon összefüggésének kérdéséből indul ki. A regionális prózairodalom variánsai a magyar irodalomban című tanulmánya a kortárs szlovákiai magyar irodalom példái alapján meggyőzően érvel amellett, hogy nem létezik olyan specifikus látásmód vagy regionális kötöttség, amely valamiféle általános sajátosságként kapcsolná össze egy adott régió irodalmát: a szövegek ezt nem támasztják alá, számos olyan műalkotása van a szlovákiai magyar irodalomnak, amely éppenséggel távol tart magától mindenfajta regionális pozíciót. Másutt kell keresni a mikszáthi anekdotikus szerkesztésmód és a regionális szemlélet örökségének alkotó újrafelhasználását, poétikai újítását: a szerző szerint a Bárka folyóirat szerzői körében. Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László hozott létre olyan új, regionális prózai köznyelvet, amely felfogható a mikszáthi szövegekkel folytatott intertextuális dialógusként. A tanulmány konklúziója szerint „[a] Bárka-kör tagjainak […] úgy sikerült újraírnia és újraértelmeznie a magyar prózahagyományt, hogy egy autentikus posztmodern nyelvhasználat által jelent meg alkotásaikban anekdotizmus és regionalizmus: a Krúdy-féle nosztalgia, az örkényi groteszk, a Darvasi-féle líraiság és a hrabali monológ keveredik szövegeikben a mikszáthi anekdotával. A három szerző országos jelentőségű sikerei, díjai arra utalnak, hogy mind a regionalizmus, mind a mikszáthi anekdotizmus felől megújíthatónak látszik a magyar prózahagyomány.” (23)

A tanulmányok másik csoportja a komparatisztika területén mozog. Hagyományos motívumkutatással közelít Mikszáthhoz a szerző lengyelségképét, prózája lengyel motívumait felvázoló Csilla Gizińska a Kísértet Lublón, a Beszterce ostroma és néhány elbeszélés alapján, összevetve az azokban kirajzolódó lengyelségképet a publicisztikai írásokban körvonalazódóval.

Több tanulmány kísérletezik tipológiai összevetéssel: Mikszáth prózájának párhuzamait keresi a közép-európai irodalmakban (a szlovák, a lengyel és a cseh irodalom kerül szóba egy-egy tanulmány erejéig). Simona Kolmanová A jó palócok és a šumavai horálok című tanulmánya a 19–20. század fordulójának cseh regionalista irodalmából Karel Klostermannt, egy másodvonalbeli cseh írót emel ki, s novelláinak bemutatásával meggyőzően bizonyítja, hogy a sumavai cseh–német vegyes vidék írójának világlátása és poétikája legalább két szempontból – az emberiesség megfogalmazásának módja, valamint az ember és a természet szoros kapcsolatának bemutatása tekintetében – joggal hasonlítható Mikszáthhoz.

Ami a szlovák irodalmat illeti, már korábban is ismert volt (egyebek közt Kiss Gy. Csaba írásaiból, akinek megállapításait Dusík Anikó recepciótörténeti tanulmánya idézi), hogy Mikszáth poétikáját és világlátását nem annyira a kortársai között, inkább a szlovák irodalom későbbi korszakának írói körében kell keresni. Kiss Gy. Csaba annak idején Martin Kukučínt és J. G. Tajovskyt emlegette Mikszáth lehetséges szlovák rokonaiként. Dana Hučková a kötetbeli tanulmányában új kapcsolódási pontokat igyekszik találni a szlovák irodalomban, elsősorban Ladislav Nádaši (Jégé) (1866–1940) és Janko Jesensky (1875–1945) városi környezetben játszódó prózai munkáit véve górcső alá, úgy, hogy kitér röviden az előzményekre, a 19. század harmincas–hatvanas éveinek szatirikus műveire is. A művek a nemesi privilégiumaikkal együtt talajukat vesztő köznemesség szellemi és anyagi hanyatlását mutatják be. A kisvárosi életet ironikusan ábrázoló Vyhody spoločenského života (A társadalmi élet előnyei) című Jégé-opus (1889) és Jesensky Malomestské rozprávky (Kisvárosi mesék) (1913) című kisregényei parodisztikus képet adnak a kisvárosi lét visszásságairól, és karikatúraszerűen mutatják be a kisvárosok jellegzetes figuráit. Jesensky nemcsak az emberi gyarlóságot figurázza ki alakjaikban, hanem a patetikus jelszavakat hangoztató nemzeti ideológia időszerűtlenségét és hamisságát is, ráadásul nemzetkritikusként a szlovákság hibáit állítja pellengérre, miközben határozottan szembemegy a magyarellenes korhangulattal.

A komparatisztikai elemzés értelmének alapos félreértését példázza Elżbieta Szawerdo tanulmánya. A lengyel szerző Bolesław Prus A bábu című regényében keresi (és persze meg is találja) Mikszáth Nosztyjának lengyel párhuzamait a jellegzetes nemesi figurák rajzában. Azt hiszem, a tanulmány szerzője nem veszi figyelembe azt az alapvető fontosságú tényt, hogy a lengyel irodalom helyzete a 19. század második felében alapvetően tért el a magyar irodalométól (aminek hátterében történelmi helyzetük különbözősége húzódott meg). Noha a realizmus társadalomkritikai aspektusának mindkét irodalomban szerepe volt, ez gyökeresen más szerkezetekben valósult meg. A mikszáthi humor és irónia szinte teljesen hiányzik nemhogy az összehasonlításra kiválasztott regényből, de a korszak, a 19. század második felének egész lengyel irodalmából is, amely – ahogyan Prus regénye is – mindenestül a nemzeti ügyet kívánta szolgálni, s mint ilyen, szellemében is, hangvételében is véresen komoly, ezért nem állítható párhuzamba a mikszáthi szatirikus, ironikus társadalomkritikával. Az, hogy mégis párhuzamokat fedezhet fel a szerző a Noszty és A bábu alakjai között, annak tudható be, hogy – mint a realista művek általában – ez a két regény is a jól felismerhető és körülírható, a korban e vidékeken gyakran előforduló társadalmi típusokat vonultatja fel, ezek egymás mellé helyezését azonban nem tekinthetjük valódi tipológiai párhuzamnak. Könnyen eshet effajta csapdába, aki komparatisztikai előképzettség nélkül kezd hasonló munkához, és nem gondolkodik el azon, mi is valójában az összevetés értelme, és hol húzódnak a határai, pláne, ha nem is tájékozódik kellő körültekintéssel a szakirodalomban (sajnos ezt példázza az említett tanulmány is, amelynek hivatkozásai jócskán elavultak (s nemcsak a magyar, de meglepő módon a lengyel szakirodalmi hivatkozásai is, ami annál is meglepőbb, mivel Prusról az utóbbi évtizedekben számos, új szempontot is felvető, fontos szakmunka jelent meg Lengyelországban.)

Egy erőteljesebb szerkesztői beavatkozás ezt a problémát éppúgy kiküszöbölhette volna, mint ahogyan alaposabb egyeztetéssel azt a terminológiai zűrzavart is meg lehetett volna szüntetni, amely az itt tárgyalt nemzeti irodalomtörténetek, ill. történetírások eltérő fogalomhasználatából ered. Ilyen pl. a lengyel pozitivizmus szakszó alkalmazása (amellyel a lengyel irodalomtörténet-írás hagyományosan a 19. századi realista és naturalista irodalmat jelöli), vagy a Mikszáth-művek esetében nagyon fontos dzsentri, nemesség, köznemesség helyén álló szlovák zemanstvo (kisnemesség, kurtanemesség) és zemianstvo, sl’achta (nemesség) szavak használata.

Alighanem sokat emelt volna a kötet nyelvi és szakmai színvonalán egy jó magyar lektor: a szlovák szövegek magyar fordítása ugyanis hemzseg az értelemzavaró hibáktól. Ezekből csupán egyet, a talán legsúlyosabb félrefordítást emelném itt ki Dana Hučková tanulmányának magyar fordításából. Világos, hogy a szlovák eredetiben a „pikaresknost’ a karnevalizácia zemianského stavu” szókapcsolat a „köznemesség helyzetének pikareszk és karneváli ábrázolását” jelenti, nem pedig azt, ami a magyar szövegben áll („a nemesség pikáns és humoros tradíciója” – 101). A további fordítási hibák taglalásától itt most eltekintenék.

A kötet itt jelzett hibái ellenére is tanulságos olvasmány: ahogyan talán a fenti ismertetésből is kiderült, a 10 tanulmány többsége kimondottan érdekes, gondolatébresztő. Az itt érintett kérdések közül nem egy továbbgondolásra érdemes, ezért feltétlenül ajánlom azoknak, akik Mikszáth műveinek regionális kontextusával kívánnak foglalkozni.

Summary

The recent book is an edited version of lectures, which were read on a conference on the occasion of 100th anniversary of the birth of Kálmán Mikszáth. The bilingual book is edited by Szilvia Sipos, and contains 10 studies of Slovak, Hungarian, Czech and Polish scholars.

There will be two major issues in the book to be titled Kálmán Mikszáth and his contemporaries. Regionalism at the end of the 19th century in context of East Central European Literature. The first theme is the regionalism, which seemed to be an adequate aspect of a book in connection with Mikszáth, who ’s work was intertwined in many ways with people and culture of the Northern/Northeastern part of old Hungary, the so-called „Felvidék.” It seemes to be problematic that the authors use the term „regionalism” as if it were implicit, although the term has a limited sense in the literary history of a certain trend of romantic origin, and has nothing common with the regionalism of Mikszáth. The Hungarian writer presented in his work the people of the Northern region without idealisation, but with warmth and simpathy. As one of the authors emphasizes this region in Mikszáth’s fiction is not a real, but a mythical world. More studies deal with the connection of the regionalism and the national literature as a whole, or as a canonical one/canon. The other group of studies deal with comparaive aspects of Mikszáth’s work. The authors looking for parallels of Mikszáth’s work in the Polish, Czech and Slovak literature. Although there are many problems of translating and using of terms, which arises from the different using of term in different literary histories. The solving of this problem would be a more strong editorial intervention to the texts. Aside from this the book contnets many thought-provoking studies and therefore is worth of reading.